Kigyógyulni önmagunkból, felnőni egymáshoz

 

Életünk első felében, jellemzően kamaszkorunktól kezdődően, azzal vagyunk elfoglalva, hogy elfogadjuk önmagunkat. Gyermekként csak akkor van erre fokozott igényünk, ha megvonják tőlünk a figyelmet, ha úgy érezzük, nem kapunk elég szeretetet, elismerést. Szivacsként szívunk magunkba minden kedves, szép szót, és sok mindent megtennénk annak érdekében, hogy minél többet kapjunk ezekből – elsősorban a szülői házban.

Dráma, ha egy gyermek nem kapja meg otthon a finomhangolást, az érzelmi alapokat. Szüleink, testvéreink, nagyszüleink szeretete jelenti a belépőt önmagunkhoz, önmagunk későbbi megítéléséhez, kora gyermekkorban rakjuk le – rakják le nekünk – megküzdési stratégiáink alapjait. A szüleinktől lessük el azt is, hogyan tudunk kapcsolódni másokhoz. A kör tágítható „távolabbi” családtagokkal, mint ahogy nevelőink, pedagógusaink, kortársaink is hozzátesznek ezt-azt az odahaza lerakott alapokhoz – tudnak minket építeni, de rombolni is képesek. Sebzett lelkeket rombolni sokkal könnyebb – sajnos -, mint építeni, utóbbihoz fokozott figyelem és érzékenység kell.

A családi fészekben megélt hiányérzetet, s az ebből fakadó (érzelmi) bizonytalanságot sokáig cipeljük. Van, hogy életünk végéig. Visszük magunkkal mindenhová, mint egy nehéz batyut: vonszoljuk magunkkal a barátságainkba, letesszük a párkapcsolatunkba, visszük a munkahelyünkre, s persze helye lesz majd a saját családunkban is általunk ennek a láthatatlan, de nagyon is valóságos és súlyos tehernek, amit az örökös szeretetlenség érzete (fantoma) jelent.

Az ember önmagát – nagyjából élete első harmadában – másokon keresztül tanulja meg értékelni. Mások visszajelzésein és érzelmi viszonyulásain át. Akit gyerekkorában a szülői szeretetlenség megsebzett, nehezen gyógyul „rá” mások bizalmára, szeretetére. Mindig ott van egy kérdőjel és egy felkiáltójel benne.

A kérdőjel azért, mert nem hiszi el, hogy szerethető – csak úgy, önmagáért. A felkiáltójel azért, mert retteg. A boldogsága is félelem. Félelem attól, hogy a „szeretetmesének” vége lesz. S van, hogy ennek elébe megy: kivívja a szeretetlenséget! Csak azért, hogy elmondhassa: „Igazam volt! Engem képtelenség szeretni.” (Ember legyen a talpán, aki ezt a rejtett működést felismeri és képes „gyógyítani”. Szeretetkapcsolatokban van erre esély – a terápiás módszerekről most nem beszélnék.) Vagy a másik véglet: hogy a veszteség ne következzen be, a szeretetéhes „gyermek” immár felnőtt testben szorong és megfelel. Szolgalelket „nevelget”, aki szentül hiszi, hogy mások szeretetét ki kell vívni, ki kell érdemelni, a szeretetért cserébe szolgálni kell, szikrányi mennyiségű szeretetféleségért is, mindenféle (megalázó és méltatlan) módokon. Ez a működés is veszélyes. Az alárendelődésnek, a megfelelési kényszernek egyszerűen nem lehetne helye jól működő szeretetkapcsolatokban. Más jellegű kapcsolatokban sem kívánatos…ám ennek felismeréséhez fel kellene nőni, és nemcsak egyéni szinten.

Az életben nem az a dolgunk, hogy bárminek vagy bárkinek alárendelődjünk, hanem az, hogy kibontsuk önmagunkat, és másokat is támogassunk ebben. Nem az a dolgunk, hogy másokat lehúzzunk, hanem az, hogy felemeljünk, vagy legalább békén hagyjunk. Sebzettségeinkből fakadóan azonban inkább ártunk és betegítünk, válogatott módokon. 

Ki kellene gyógyulnunk magunkból, fel kellene nőnünk egymáshoz. Ennyi a lecke.

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

3 + hét =

hirdetés