Csak a pofonok voltak igaziak
KÉP ALÁ ÍRÁS
Különös világ volt. Egynémely hölgyek azért kenték be a fejüket tojás samponnal és színezték búzaszőkére a hajzatukat, húzták ki szénceruzával a szemöldöküket, változtatták piros, csókos csíkká a szájukat, hogy könnyebben felismerhetők legyenek. Hogy az egyszerű járókelő is rögvest megbizonyosodjék arról, hogy ők bizony azok a hölgyek, akiknél szerelmet lehet vásárolni.
És voltak az orkánkabátba öltözött öltönyös férfiak, hátranyalt frizurával, ami még az ötvenes évek végén volt divatban, a szigorú tekintetűek, a „hekusok”, a „zsernyákok”, akik viszont éppenséggel láthatatlanok szerettek volna maradni, ami valljuk be, csak nagy ritkán sikerült. Valahogy már a nézését és a járását is föl lehetett ismerni a „fakabátoknak”, és jött az a menetrend szerinti görcsös gyűlölet gyomortájékon, hogy „itt már nem lehet élni sem”.
„Személyi igazolványokat kérném ellenőrzésre”, mondta fahangon a Morci, miközben a társa biztosított. Aztán jött az azonosítás, hosszas fixírozása az okmányát átadó illetőnek, gyors lepillantások a fotóra, az egyezések helyben hagyása, a különbözőségek vad kutatása. Hogy hátha… A kis hamis.
Hamis volt ott minden 1972-ben a Rákóczi téren, ahol ezek a kifestett lányok bizony nem zizit árultak és ahol, ha a fakabátok megvadultak, jött a meseautó, és vitte a hölgyeket az óberhére.
Hamis volt a tér, hamis volt a ház és hamis a lakás, amit bérbe adtak a rafkósabb flamingók, hogy rugózhassanak a kuncsaftok a sezlonyon. Hamis volt minden, csak a pofonok voltak igaziak, meg a sós ízű könnyek, amik fekete csíkban folytak le a szétkent piros ajkakra.
Fotó: Fortepan, 1972
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
