Ki fizeti a révészt? Avagy kinek kerül mennyibe, ami ingyen van?

Réges-régen, a ködbe vesző múltban az emberek tudták, hogy mindennek ára van. Meg kellett patkolni a lovat – fizettek a kovácsnak. Lyukas volt a tető – fizettek a tetőfedőnek. Fizettek a bábának, aki segítette a szülő nőt, fizettek a doktornak, aki gyógyírt adott a sebeikre. Később fizettek a könyvekért, a bennük foglalt gondolatokért. Szponzorálták a gondolkodókat, felfedezőket, a tanítókat. Kolumbuszt, Luthert, még Jézust is (például Arimathiai József).

Tudták, hogy aki dolgozik, aki tesz valamit, azért jár neki valami. Aki az életéből, idejéből, energiájából, anyagi javaiból ad, az kapjon is. Már csak azért is, hogy életben maradjon. Tudták, hogy semmi sem „jár”. Kivétel: a gyereknek jár, hogy a szülei felneveljék. S ha jól csinálták, nem volt kérdés, hogy az öregekről is gondoskodtak, bár kevesen értek meg akkoriban sok évet tehetetlen állapotban. Ha mást nem, meséltek az unokáknak, egyben felügyelve is őket.

Aztán jött egy rendszer, ahol a szolgáltatásért való díjazás és a szolgáltatás igénybe vétele időben és térben elváltak egymástól. Ráadásul még elszámolást sem kapott a nép arról, hogy valójában mennyit fizetett be a „nagy közösbe”, ahonnan központilag finanszírozták az „ingyen járó” szolgáltatásokat. Elterjedt, mert elterjesztették, a tévhit, hogy ez vagy az „ingyen van”. És az is, hogy ez „jár”. Azt, hogy járjon, hogy mindenki számára elérhető legyen a támogatás és védelem, nem vitatom. Mondhatnám, hogy ez tesz emberré, de ez sem igaz: még az állati közösségek is összetartanak, sőt, jobban, mint egyik-másik társadalmi formációnk…

Az „ingyen” fogalma viszont nagyon félrevitte az embert. Semmiért – valamit: ez ütközik az Univerzum működési alapelvével, az egyensúllyal. Belégzés és kilégzés, lépés bal lábbal és lépés jobb lábbal: így működik a világ. Olyan nincs, hogy csak kapok, és nem adok. S olyan sincs, hogy csak adok, és nem kapok. Persze nem feltétlenül direktben, de úgy összességében kell, hogy aki kiáraszt energiát (bármilyen formában), az vissza is kapjon.

Energia minden: az időd, a pénzed, a figyelmed, a mozdulataid, a gondolataid. Jött az internet, és az „ingyen”-kultusz még jobban elvadult. Már nem várnak udvariasan a semmiért a valamire az emberek. Már nem kérik azt a valamit a semmiért. Már elvárják, megkövetelik. Ingyen film, könyv, újságcikk, online kurzus, online terápia, ingyen tanítás, ingyen gyógyítás, ingyen „oldd-meg-minden-gondomat”, ingyen kényeztetés.

Egyre több oldalon található meg a felhívás: ingyen adjuk, de nekünk nincs ingyen, kérjük, adjon ki-ki lehetősége szerint. Mert kiveszett az emberből az egyensúly-érzékelés: annak tudata, hogy én itt most kaptam valamit, és ezért adok is, sőt adni vágyom, mert így lesz a világ egyensúlyban.

Érdekes módon a gyerekek ezt még tudják: mindazért, amit kapnak, a maguk eszközeivel adni is akarnak. Egy rajzot. Egy szép kavicsot vagy kagylót, amit találtak. Egy szál vadvirágot, amit ők vettek észre a réten, leszedik és neked adják. Kincsüket adják. Olyan értékek ezek, mint a bibliai özvegyasszony két fillérje.

Aztán a gyerekek felnőnek, felpuffad az egó, a „nekem jár!”. Nemhogy szemrebbenés nélkül él az ember az „ingyenes” megoldásokkal, de még fel is háborodik, amikor valaki kérni merészel valamiért – valamit. Mi az, hogy nem ingyen tanítasz, gyógyítasz, ápolsz, segítesz, szórakoztatsz?

Nem, semmi sincs ingyen. Akkor sem, ha szívesen és örömmel teszed, amit teszel, időd, energiád, sok esetben rengeteg pénzed van benne. Az internet térhódítása előtt, idősebbek még emlékezhetnek rá, az ember elbattyogott az újságoshoz, a könyv- és zeneműboltba, és megvásárolta a magazint, könyvet, hanglemezt, amit meg akart szerezni. Tett érte, adott érte. Ha nem is gondolta végig, valahol mélyen még tudta, hogy időbe-energiába-pénzbe kerül, hogy az a termék létrejöjjön.

Az online felületről sokszor hisszük, hogy „ingyen” van, csak mert nem kézzel fogható, mint a papír. És mert nem közvetlenül fizetjük, hanem eldugva. Pedig nem csak a gép került pénzbe, amin ezeket a sorokat olvasod, és (ha otthon vagy) nem csak a te villanyszámlád és internet-előfizetésed van benne.

Valahol másutt van egy másik gép, egy szoba vagy iroda, ahol villany és fűtés és internet van (pénzért), valaki dolgozik azzal, hogy most betűket, szavakat, mondatokat láss és gondolatokat kapj, valaki dolgozik azon, hogy mindez szép legyen, képet keres és illeszt a szavakhoz, működtet egy weboldalt, fizet a foglalásért, fenntartásért, karbantartásért, javításért, fejlesztésért. Emberek adnak az életidejükből azért, hogy te most olvashass. Ha nem ezt a cikket, akkor mást. Ha nem tetszik, amit olvasol, akkor is.

Amikor örömmel és szenvedéllyel dolgozunk valamin, az meglátszik a végeredményen. Az internet erre is jó: könnyen összehasonlíthatsz egy adó-energiától sugárzó oldalt/blogot/csatornát egy automata, kétpercenként megosztó, „kici-óccó” minőségű felülettől. És ha nem is kérünk „semmit” érte, például nincsenek „csak előfizetéssel elérhető” tartalmak, valamit mégiscsak kérünk:

Arra kérünk, hogy vedd észre, hogy kaptál valamit. Azért kaptad, hogy hasznodra váljék. Hogy továbbadd. Hogy szebb legyen az életed. Hogy egy szebb és jobb életben te magad is szebbet és jobbat adj a világhoz. S hogy tudd: az „ingyen” nem azt jelenti, hogy nem került senkinek semmibe.

 

Major Virág

Külsős munkatárs

Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.