Csak a szépre emlékezem, avagy fájdalmas emlékek Isten véletek!

Beköszöntött az új esztendő, és véget ért az előző. Sokan az új naptár friss papírillatába szimatolva valami sokkal szebbet-jobbat várnak a most induló évtől, mint amit az előzőtől kaptak. És sokan úgy is gondolnak az elmúlt évre, mint valami súlyosan lerongyolódott, elkoszolódott ruhára, amelyet már igazán ideje volt levetni, tűzre dobni, megszabadulni tőle. Holott tudjuk, hogy nem az „év” hozza az eseményeket.

Azt is tudjuk, hogy valójában csak egy-egy új napra virradunk (és akkor még nem említettük az éjszakai műszakban dolgozókat, akiknél technikailag nem is éjfélkor kezdődik egy új nap, de nem is reggel), január elseje is csak olyan nap, mint a többi. No persze – a számmisztika tükrében – valahol mégiscsak más alapminőséget hordoz 2019, mint amilyet 2018 produkált, ám ezek az alapminőségek önmagukban sem nem jók, sem nem rosszak.

Mégis, sokan várnak csodát 2019-től, és sokan dobják undorral a kukába az egész 2018-as évet. Pedig kizárt, hogy csak pocsék és fájdalmas időszakokból állt az egész év. Ám hajlamosak vagyunk „visszamenőleges hatállyal” – ahogyan ugye törvényt hozni sem illendő jobb helyeken – érvényteleníteni a saját örömteli, boldog pillanatainkat.

Elhisszük, hogy ha az utolsó falat keserű, akkor az egész tál étel rossz volt. Elfelejtjük utólag is megbecsülni az útközben megélt örömeinket, ha a végeredmény nem a szánk íze szerint való.

A leglátványosabb példa – minő meglepetés! – a párkapcsolat, a szerelem területe. Izgalmas flörtölések, bimbózó kapcsolatok, éjszakai üzenetváltások… Rengeteg boldog, igazán boldog pillanat! És meg is maradnának annak, ha… Ha a boldogságunkat nem kötnénk feltételekhez. Jelen esetben ahhoz, hogy a kapcsolat fejlődjön, haladjon, legyen belőle sírig tartó boldog együttlét, kevesebbel be sem érhetjük! Ám végül nem úgy alakul. Kiderül, hogy a flört mögött nem volt valódi érdeklődés. Kiderül, hogy pár heti egész éjszakás üzenetváltás után a „leendő nagy igazi” visszavonulót fúj, vagy akár szó nélkül eltűnik.

És akkor hirtelen mindent, de MINDENT elveszítettünk! Üres, hideg semmit találunk magunkban, sőt annál is rosszabbat: ez a hideg és sötét semmi megtelik mindenféle gusztustalan és félelmetes szörnyeteggel…

Ha hagyjuk, hogy így játszódjon le a folyamat, és nem adunk teret a gyógyulásnak, akkor nem is csoda, ha méla undorral dobjuk a százszor megtaposott, leköpött, összesározott, megtépett tavalyi naptárunkat a szemétbe. Hiszen egy merő pocsékság volt az az év!
Csakhogy abban a naptárban, azaz ÉLETÜNK 2018-ra eső időszakában ott lapul egy csomó kincs is! Mert azelőtt, hogy lelépett volna a „nagy igazi”, volt rengeteg boldog óránk vele! Mert nem igaz, hogy egy munkahelyen minden és mindenki rossz volt, nem igaz, hogy minden nap ócska volt az időjárás, nem igaz, hogy minden alkalommal ehetetlen volt az étel, amit kaptunk.

Ki veheti el tőlünk a múlt boldog pillanatait? Senki az égvilágon! Egyetlen ember van, aki rendelkezik a sorsuk felől: aki megélte.

Ha úgy érzed, egy szakítás miatt utólag minden értékét elvesztette az a kapcsolat, akkor te magad devalválod. Persze a fájdalom és a harag állapotában könnyű drámaian hozzáállni a helyzethez, és „no, akkor pusztuljon minden!” felkiáltással tűzre vetni az egész történetet. És meg is van az ideje a gyásznak, a drámának – viszont nem lehet hetekig, hónapokig, évekig üvölteni egy rég elmúlt fájdalom miatt!

Két hétig a föld felett lebegtél, most meg padlón vagy? Igen, fáj a padlón lenni – de attól még az is te voltál, aki kapott egy kéthetes föld felett lebegést! Hát kidobnád ezt a kincset?
Akiben van egy kis életösztön, az törekszik a gyógyulásra. Lelkileg végső soron mindenki sérült valahol, valamikor, így akár azt is állíthatom, hogy nem létezik tökéletesen egészséges ember ezen a létsíkon. Viszont vannak, akik képesek gyógyulni. És ezen a kategórián belül ott vannak azok, akik hajlandók is. Ide tartozni elhatározás és döntés kérdése, és persze, folyamatos önmagunkon végzett munka. Például az, hogy nem dobjuk szemétbe a múlt boldog pillanatait.

Putnoki Gábor dalának címe, a „Csak a szépre emlékezem”, már a hosszabb távú gyümölcse ennek a folyamatnak. Igen, bizonyos idő elteltével a fájdalmas emlékeket feldolgozzuk, a lelkünket marcangoló szörnyek elkopnak, foguk elhullik, eltűnnek. És megmaradnak az ápolt, óvott, dédelgetett szép emlékek, melyeket egy még szebb jövő magjaiként vethetünk el.

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tizenkettő − hét =

hirdetés