„El sem kell hagyni a lakást ahhoz, hogy rettegjünk, mit tesz velünk a világ.” A kudarc és a normalitás

Úgy tűnik, száműztük a kudarcot a normalitásból. Már nem fér bele. Olyan szavakkal áltatjuk magunkat – természetesen a vágyott siker és a megérdemelt boldogság jegyében –, hogy stresszmentesen kellene élnünk! Selye János klasszikus megállapítását mi szerint „a stressz az élet sava-borsa”, már rég elfeledtük. És Niels Bohr intelme is a múlt ködébe veszett: „szakértő az a személy, aki már minden hibát elkövetett, amit egy nagyon szűk területen el lehet követni.”

Globálisan is kezdünk százezrek és milliók úgy viselkedni, nehogy kritika érje produktumunkat, teljesítményünket, vagy akár magunkat. Fiatalok tömegei rettegnek ma már, hogy a mai posztolt képükre, szövegükre is megkapják-e azt a „like” mennyiséget, mint tegnap. Ha pedig ez mégsem következik be, komoly önértékelési kálvária indulhat útjára, mely kikezdi a személy, egyébként is esékeny belső stabilitását.

Ma már el sem kell hagyni a lakást ahhoz, hogy rettegjünk, mit tesz velünk a világ. A védelmi mechanizmus egy sajátos formája azonban kialakulni látszik.

Nem a konfliktuskezelési repertoárunkat kívánjuk bővíteni, vagy a stressztűrő jártasságunkat erősíteni, hanem egyre több buborékot képzünk magunk körül.

Ha egy kudarc, akár jogosan, akár jogtalanul, akár objektíve, akár szubjektíve bekövetkezik, legalább ne legyen látható. Magyarán a dislike-fóbia mumusként uralkodik lelkünk szegletein, vagy akár az egész pszichés működésünk felett. Ehhez példaként elég, ha a nemrégiben meghozott globális YouTube-döntésre gondolunk: a dislike-ok száma már nem látszik. Mindez a konstruktivitás félreértelmezése. A valós távolság így még nagyobb lesz egyén és egyén, csoport és csoport között. Mindenki a saját buborékában fog élni, s az érdemi diskurzus, mely előbbre vinne – a vita, a nemtetszés, az egyet nem értés folyamatának fájdalmait bekalkulálva –, egyre ritkábbá válik.

Olybá tűnik, evidenciákat is le kell írnunk. Suta analógiák következnek. Képzeljük csak el, mi történt volna, ha járni tanuló 10 hónapos énünk rettegett volna több ezerszeri elesését és botlását átélve? Mi történt volna, ha a betűvetést elsajátító önmagunk kis elemiben az első nehézségeket megtapasztalva visszavonulót fúj az olvasás és írás lehetőségétől? Vagy a pattanásos kiskamasszal mi lett volna, ha a párkapcsolati érdeklődés hajnalán az első kudarcokat megízlelve – hiszen a normalitás részeként bőven volt benne része mindannyiunknak – feladta volna ambícióit? Vagy annak a fiatal felnőttnek milyen sors dukált volna, aki a kapunyitási pánik valós félelmeit átélve elmenekült volna a munkaerőpiac kihívásaitól? Ez a sor a végtelenségig folytatható, mégis

úgy fest, a kudarc valahogy szitokszóvá lett, mint ami bűnös, ami kerülendő, ami egy belzebúbi rossz.

A siker pszichológiájának mind elmélete, mind gyakorlata mégis mást mutat. Ezek ugyanis arra intenek és erősítenek meg: a kudarc maradjon a normálitás része, és semmiképp ne teleportáljuk a Plútóra, de még a Szaturnuszra vagy a Holdra sem. Ahogy Thomas J. Watson, az IBM ikonikus alapítója és vezetője fogalmazott: „A siker receptje érdekel? Egyszerű. Duplázd meg kudarcaidat. (…) A kudarcot a siker ellenségének tartják. A kudarcok ugyan visszavethetnek, de sokat tanulhatsz belőlük. Rajta, hibázz csak bátran, a siker vár az út végén!”

De hiszünk-e ezen okfejtéseknek? Hiszünk-e Barabási Albert-László tudományos precizitással és pontossággal megírt könyvének, A képletnek? Vagy hiszünk-e azon anekdotáknak, amelyek a világsikerek, nagy tudományos és kulturális áttörések azon sajátosságát mutatják be, hányszor vallottak kudarcot azok a személyek, akiket aztán fél világ a vállára emelt dicsőítve nagyságukat?

Nyitókép: Kristal Terziu/Pexels

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

nyolc − hat =

hirdetés