„A szerelem nem úgy születik, hogy na, mi összeillünk, egy az utunk.” Első randik. Társkeresés az interneten

Így alakult, itt állok 38 évesen, jó lenne még gyerek, család, vagy csak jó lenne még szeretni valakit, úgy igazán, tartozni hozzá, elválaszthatatlanul. Legalábbis nem halogatni ennek megpróbálását. Szóval belevágtam. Az eleje stresszes volt, erről a múltkor írtam, most már jobb a helyzet.

Először is, ha rosszul érzed magad amiatt, hogy az interneten társat keresel, kérdezd meg bármelyik ismerősöd, aki nem találkozott élete szerelmével a húszas évei közepéig, vagy azóta elvált tőle: ki fog derülni, hogy ja, szinte mindenki keres társat a neten, akinek épp nincs valakije (néha olyanok is, akiknek van valakijük). Persze, valószínűleg ezzel nem mondtam újat, de amikor rád tör egy ilyen kínos érzés – márpedig fog -, hogy ez gáz, akkor segíthet, ha személyesen is szembesülsz azzal: igen, a „normális” ismerőseid között is akadnak bőven társkeresők.

A profilalkotásról már írtunk, de ami új tapasztalat, hogy érdemes valami egyediséget – nyilván nem furcsaságot – vinni bele, tulajdonképpen bármi olyat, amibe belekapaszkodhat az, aki kérdezni akar tőled. Akár azt is szívesen megkérdezik, most épp milyen a hajad – többféle frizurám volt az elmúlt években -, csak azért, hogy legyen mivel indítani.
Ugyanis a társkereső oldal generálta közhelyes kérdésekre nyilván közhelyes választ tud adni mindenki. Nem is értem, miért nem lehet olyan kérdésekre válaszolni, mint például milyen minta van a pizsamádon, milyen idegesítő szokásod van, vagy mikor hánytál utoljára és hova: mindjárt könnyebb lenne ezekről beszélgetést kezdeményezni és több lenne a humor is az egészben…

Azt szerintem érdemes valahogyan jelezni, ha az embernek van gyereke, mert ez egy elég jelentős körülmény, jobb, ha nem beszélgetés közben derül ki, hanem eleve sejti az illető.

Talán sokan leírták már: nem jó, ha a szövegből érződik, mi volt valaki problémája az előző párkapcsolataiban: „nem bírom a hazugságot, a gonoszságot” stb. Önmagát tünteti fel áldozatként, és ez nem szerencsés. Jobb, ha legalább látszólag megpróbálunk kiegyensúlyozott, egész személyiségnek tűnni. Az sem hagy jó szájízt maga után, ha valaki érzékelteti, milyen negatív tapasztalatai vannak magáról az internetes társkeresésről. Ez keserűséget és dühöt áraszt. Sőt, igazából semmilyen, másokra vonatkozó negatívumot nem érdemes leírni, magunkat illetően is csak humorral.

Nem mintha az élet csupa pozitívum lenne, de nem mindegy, mit zúdítok egy másik ember nyakába így elsőre, illetve mit jelenítek meg a saját kudarctűrő és realitásérzékelő képességeimről.

Ha pedig felsorolom, kit vagy mit nem keresek, valójában nem arra koncentrálok, akire pedig vágyom. Arról nem is beszélve, hogy a legtöbb ilyen megjegyzés nem is ér célt: szerintem olyan még nem volt a világtörténelemben, hogy egy nő/férfi azt mondja, ja, hát mi nem illünk össze, mert én meg szeretem a hazugságot, sebaj, keresek valakit, aki meg pont erre bukik.

Érdemes felkészülni humorral! Normális társkeresőről van szó, tehát nem jönnek szembe bénán készített fotók különböző mezítelen testrészekről, de azért volt rá példa, hogy mindenféle mély beszélgetés nélkül, körülbelül egy kölcsönös szia és szokásos smile után a fickó közli: muszáj rögtön megkérdeznie, én olyan típus vagyok-e, aki uralkodik a másikon, mert az neki jó lenne. Hát…

Ilyenkor eszembe jut a nagyanyám, aki sokszor idegesített ezzel, de tudott olyan egyenesen járni az utcán, olyan magasan tartott fejjel és olyan megvető nézéssel, hogy messziről elkerülték azok, akiket nem tartott arra méltónak, hogy egyáltalán hozzá szóljanak. Jó lenne ezt valahogy írásban is.

Habár nem ilyen súlyos titkokat, de az emberek sokszor valami problémát magukkal kapcsolatban azonnal rád zúdítanak, hogy csak hümmögni tudnál, ha személyesen beszélnétek. Talán elfáradnak, mert mondjuk x időt és energiát fektettek egy valakivel való beszélgetésbe, aki aztán azt mondta, hogy ezért meg azért inkább nem vagy szimpatikus, bocs. Így aztán azt gondolja az illető, hogy az ominózus problémát rögtön közli a következő delikvenssel, megspórolva az időt – és a negatív érzelmeket, amik némi kötődésféle után a visszautasítás miatt támadnak. Ez védhető is, mert kvázi nem akar becsapni, hanem őszinte. De azért ennek is megvan a helye. Nem jó, ha előbb látod a problémáját, mint az embert, magát.

Én megígértem magamnak, hogy minden megkeresésre írok egy bút vagy bát, mert tényleg bunkóság nem válaszolni – a férfiak erről sokat panaszkodnak -, de kiderült számomra, hogy azért van ennek a jelenségnek oka. Például visszaír az ember lánya valami semmitmondó udvariasságot, hogy mégis válaszoljon, mire az illető újra ír, mire megint muszáj írni, és ha végül nem akarod kerek perec megmondani: nem tetszik, sőt, unszimpatikus, akkor végül mégis abbahagyod a válaszolgatást. Inkább vállalod, hogy bunkó vagy.

Hát, ilyenek vagyunk mi nők, ez van, kerüljük a konfliktusokat. Vagy csak én.
Mert ugye, megpróbáltam azt is, hogy finoman közlöm, nem akarnék ebbe belemenni. Nyilván jött a kérdés: miért? És akkor így kínozhatjátok egymást egy darabig, mert neki is rossz meg neked is rossz.

A legrosszabb az, ha megpróbál győzködni, hogy például Tatabánya nincs is messze.

Ilyesminek nincs értelme: ha valakinek tetszik valaki, akkor pontosan tudja, hány kilométerre van az a hely, ahol lakik, mert már megnézte a térképen és le is meccselte magával. Ha meg nem tetszik, ugye, akkor tökmindegy, autóval hány perc alatt van Pesten az illető. És ez minden más körülményre is igaz, még a testmagasságra is.

Ha valaki azt írja a profiljára netalán, hogy írással foglalkozik, mint én, akkor persze nyilván meg fogja kapni a semmitmondó mondatokra: „hát, ez nem volt valami nagy írás”. Kicsit késő is volt, szóval közöltem, végig se gondoltam, csakúgy őszintén, hogy valószínűleg nem vagyok eléggé motiválva: na, erre szegény nem írt többet.

Mindenesetre, ha újságíró vagyok, akkor innentől kezdve minimum egy novellát kell odarittyenteni mindenkinek, hogy jól érezze magát.

Na jó, de lépjünk tovább: beszélgettek. Nyilván, igazán megértem, hogy pillanatok alatt felvetődik egy férfi részéről a találkozás, mert ha ugye élőben nem tetszünk egymásnak, mi a fenének beszélgessünk itt a végtelenségig egymás lelki életéről. Oké, ez így logikus is, csak van egy pont, amikor rájössz, hogy erre neked nincs időd, minden harmadik este találkozni valakivel csak azért, mert váltottatok tíz-tizenöt üzenetet és az alapján nem zártátok ki egymást. Ez a „most sokkolódj versus később sokkolódj” kérdésköre: ha kialakul némi kötődés, érzelmek generálódnak sok-sok beszélgetésen keresztül, akkor ugye, mégiscsak elképzeli az ember a másikat, lehetetlen nem ezt tenni, és ha nem is a herceget fehér lovon, biztosan nem a valóságot, ami sokkoló lehet azután.

Másrészről, ha megnyíltok egymásnak pár órán keresztül telefonon, akkor azért már eldőlhet, tetszik-e a másik vagy sem: ha nem is ismered annyira, hogy férjhez menjél hozzá látatlanban, annyira már igen, hogy megítéld, van-e értelme a folytatásnak.

Én persze nő vagyok, de akkor én már nem ijedek meg senki kinézetétől, ha a személyisége már tetszik. Ez talán egy kicsit klasszikus megközelítés, de a nőknek ez, a férfiaknak a külső az elsődlegesebb szempont.

Persze, fontos a külső, de így, közelebb a negyvenhez, mint a harminchoz: csak az a része, ami a belsőt tükrözi. Ez látszik a másik tekintetében, mozdulataiban, mimikájában, arcvonásaiban. Az, hogy ötven kilóval több vagy kevesebb, szívemből mondom, lényegtelen. Mégis, előfordulhat, hogy valakit felületesen ítélek meg én is, mert a személyiségét egyszerűen nem volt időm megismerni.
Szóval azt mondanám, azért lehet kicsit várni a találkozással.

És, dobpergés: randi. Nos, sokféle tanácsot lehet olvasni az első randikról, én a tapasztalataim alapján azt mondom, egyetlen szabály van: ha nem sikerül, az nem ilyen-olyan okokból kifolyólag van, hanem csak azért, mert nincs vonzódás az egyik fél részéről, és ha ez meg az meg amaz másképp alakult volna vagy másképp hangzott volna el, akkor se lett volna. Például volt szép, sétálgatós, sörözgetős randim szép időben, hangulatos helyeken, meg volt olyan is, amikor az illető a szomszédos megyéből csak heti egyszer jött Pestre (tudtam, hány kilométer messziről), és pont aznap nevelés nélküli munkanap volt az óvodában, plusz senki nem ért rá a gyerekre vigyázni. Azt mondta, nem baj, neki is van gyereke. Ha valaha valaki utánaolvas: mindenki szerint eszedbe ne jusson első randira gyereket vinni, nincs ott helye. Hát, ezt én is így gondoltam, de már szerettük volna látni egymást. A randi helyszíne, mivel esett az eső, egy szimpla gyorsétterem volt, ahol ráadásul az exem baráti köréből egy ember pont ott tartózkodott, s persze, a tömött Mekiben az ő asztalától kettőnyire volt csak hely: na, hogy sikerült a randi?
Csodálatosan.

Nem volt étterem, nem volt romantika, csak a kegyetlen valóság, és mégis jó volt. Többet mondok, a második randi, szintén lopott idő a gyereknevelésből, sportáruházlánc-lakberendezési áruház-gyorsétterem hármasában telt. Pedig, esküszöm, romantikus alkat vagyok. Nyilván nem tudjuk, mi vár még ránk, korai lenne megmondani, de az fix, hogy nem az első randik helyszínén és körülményein fog múlni, meg azon, hogy ki mit mondott.

A szerelem nem úgy születik, hogy na, mi összeillünk, egy az utunk: hanem az emberek valamiért pont akkor és ott megnyílnak egymásnak, nagyon mélyen lenyúlnak és felhoznak valamit a másikból. Azt érzik, hogy eddig senki nem értette meg őket a világon úgy, mint a másik, senki nem ismerte őket úgy, és senki nem tudta róluk azt, amit a másik. Ők se tudták magukról, amíg nem találkoztak vele.

Na, ehhez azért idő kell, és kegyetlen őszinteség önmagunkkal és a másikkal is. Ha tehát valakit nem akarsz úgy megismerni, amilyen, úgy szeretni, amilyen, akkor nem tudsz lenyúlni a mélybe, nem tudod kihúzni azt a szálat, ami nem aranyfonál, hanem valami sáros kötél, de úgy összeköt majd titeket, hogyha akarod, se tudod eltépni.

Még két tanácsom van, így negyven felé: ha vonzódsz valakihez, az azért nem olyan gyakran fordul elő, szóval becsüld meg, és ne azzal foglalkozz, amúgy összeilletek-e: probléma mindig van, a megoldásukban kérdéses, mennyire motiváltak a párok. A másik tanács arra az esetre, ha rosszul alakul a randi: gondolj arra, hogy utána végre ehetsz, mert előtte már két napja éheztél a laposabb has kedvéért. Plusz én ilyenkor annak is örülök, hogy hagymát is ehetek végre büdös sajttal. Éljen!

– FK –

Szépítők Magazin

2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.