Társkeresés a neten. Most kéne abbahagyni, most kéne elrohanni?

A társkeresés interneten stresszes, legalábbis az eleje. Így alakult, itt állok 38 évesen, jó lenne még gyerek, család, vagy csak jó lenne még szeretni valakit, úgy igazán, tartozni hozzá, elválaszthatatlanul. Szóval belevágtam.

Igazából illúziónak tűnik, úgy érzem, ennek nagyon kicsi esélye van. A valóságban a dolgok összekuszálódnak, ha már van egy gyerek, sőt, én magam is össze vagyok kuszálódva attól, hogy szülő vagyok. Például most jöttem rá, a jellemzésem kapcsán, hogy amióta gyerekem van, még sincs olyan csodálnivalóan nagy türelmem, mint korábban gondolták azt rólam sokan.

Nem nagyon működnek a mozaikcsaládok a környezetemben, azok sem, amelyekbe csak az egyik fél hoz gyereket. Persze, a xy z-je, ők tök jól megvannak, eléggé távol ahhoz, hogy boldognak tűnjenek. De a valóságban sok az aggodalom az egészben, a gyerek miatt, kihatással a párkapcsolatra, a szerelemre, szóval, nem hiszek. De közben mégis, mint látjuk, itt vagyok.

Tehát, a társkeresés, legalábbis így az elején, nagyon stresszes és feszengős. Folyamatosan döntéseket kell hozni, látszólag olyan fontos kérdésekben, mint kvázi az ember életének a társa. Én pedig az a típusú nő vagyok, aki ugyebár tényleg félórát gondolkodik az étteremben az étlapot böngészve, és miután rendelt, azon gondolkodik, hogy mégis a másikat kellett volna.

A Tinder abszolút folyamatos döntést jelent reggeltől estig, egyszer három napig bírtam fent. A komoly társkeresők pedig annyira komolyak, mintha körülbelül a NASA akarná felmérni, milyen emberekkel lenne érdemes összezárni téged marsi telepesként, hogy kibírjátok egymással évekig.

Ezer kérdést tesznek fel, s te arra gondolsz, mire gondolhattak ők, amikor ezt kitalálták.

Például válaszd ki, melyik ételt szereted: jó, oké, a hamburgert nem akarom, mert hát nem vagyok egy gyorskajás, nyilván ez a kép egy kategóriát takar – bár éppen kézműves hamburger van rajta, amit mondjuk pont imádok. Spagetti, de megint csak művészien elrendezve egy hatalmas tányéron egy aprócska adag, magyarul az újhullámos drága étteremben kapható formájában. Ez akkor most mit akar jelenteni? Van szusi, amit szintén imádok, de azért ha valaki megkérdi tőlem, ki vagy te, azért mégsem azt akarom neki mondani: szia, én vagyok a szusievő, már reggel ezzel kezdem a napot. És van saláta. Elsőre még egyébként ez állt legközelebb ahhoz, amit a leggyakrabban eszem, de ha ezt választom ugyebár, még azt hinnék, valami fitness-csaj vagyok, márpedig az oltári félreértésekhez vezetne.

Már megint túlgondolok mindent, jut eszembe, a pasik nyilván ülnek az ebédszünetben: van öt percem, ez a kép szép, ezt a kérdést nem értem, mindegy, haladjunk, ecc, pecc, kimehetsz, és készen is vannak azzal, ami nekem kábé három óra, valószínűleg tök feleslegesen.

Fel van sorolva egy csomó minden, hogy milyen népcsoporthoz tartozó társat szeretne: európai, ázsiai, afrikai stb., és a végén: egyéb. Mi az az egyéb? Földönkívüli is lehet? Vagy régi korokból valaki? Mondjuk egy kelta, az érdekes lenne. Esetleg fiktív emberek, fiktív helyekről, például a Trónok harcából.

Jó, akkor állapot: elvált, egyedülálló, bla-bla, bla-bla, stb. Özvegy. Hajjaj, oké, de ez olyan szomorú és öreges. Muszáj választani? Muszáj. Gondolkodtam, hogyan hangozhatna ez az özvegy jobban, de a vidám özvegy meg a buja özvegy is nagyon gáz, szóval ez reménytelen. Elvált mégse lehetek, de mondjuk a „házas vagyok, de nem élünk együtt” kategória tulajdonképpen tökéletesen fedné a valóságot.

Jó, ez rossz vicc, de most már értem, miért szeretik az emberek a „bonyolult” kifejezést.
A „Hol akarsz élni?” kérdésre választhatsz kb. Szingapúr felhőkarcolói meg egy szép mező között szélkerekekkel. A kettő közt nem lehetne egy budapesti külső kerület? Na mindegy, döntök, és akkor a legnagyobb poén az egészben az, hogy miután már jó ideje csinálod ezt válogatást, közli a rendszer: rendben, köszönjük, és akkor most a személyiségéről szeretnénk egy kicsit többet megtudni. Hát basszus, eddig mi történt?

És akkor jön igazán a neheze, például mennyire tartom magam divatosnak egy egytől x-ig terjedő skálán. Ha azt mondom divatos vagyok, biztos idiótákkal rak össze a rendszer. De ha nem? Hát akkor is. És ez zajlik még iszonyú mennyiségű kérdésen keresztül. Éles elméjű vagyok-e. A fene tudja, de ha a válasz igen, akkor nagyképű vagyok, ha nem, akkor meg idióta. Hűséges vagyok-e? Hát persze, abszolút. Jó. Szabadelvű vagyok-e? Hű, ez akkor most az előző ellentéte, vagy általában véve? Ha szabadelvű vagyok, akkor hűtlen is lehetek, ha meg nem, akkor valami begyöpösödött, unalmas alak.

Meg, hogy a céljaimat mindig elérem-e? Ezek soha nem éltek még? Az egész életem egy újratervezés, mert keresztül gázol rajta néha egy gyorsvonat. Az is lehet, hogy totál elmebeteg vagyok: „A felsoroltak közül mely érzelmek jelentkeztek Önnél az elmúlt hónapokban?” Izé, mindegyik, voltam szomorú, meg vidám, meg magabiztos és bizonytalan is.

Egy ponton túl már tragikussá válik az egész, fellengzős kérdések hadára fellengzős válaszokat kéne adni, például arra, miért vagy hálás az életben. Érzem, hogyha azt mondom, a kávéért és a borért, az nem lesz az igazi, még poénnak is olcsó. Mi az ön szenvedélye? Úristen! Meg aztán, ha valamit bejelölsz, hogy oké, szeretsz főzni, valaki megkérdi majd az egész végén, egyszer, mi az a konfitálás, és akkor kiderül, mégse kellett volna ezt jelölni.

És aztán jön az, amikor mindez konkretizálódik, amikor a poénból és feszengésből véresen komoly valóság lesz, hogy ezt az egész összeöntött dolgot rólad keresztnévvel és fotóval együtt kéne vállalnod, és úristen, ezt most férfiak hada fogja vizslatni. Azt vizualizálom, hogy megfordulok és elszaladok.

Fénykép. Ezzel nem lesz gond, mert hát a szelfik korában a hülye is tud magáról jó képet csinálni. (Mondjuk ez később megcáfolódik, sokan vagy igénytelenek, vagy félreértik azt, mennyire kell őszintének lenni. Oké, hogy ne simítsuk ki a ráncokat meg ne fotózzuk magunkat tíz kilóval vékonyabbra, de azért sokan bírnak borzalmas képet közzétenni magukról, aztán felháborodni, hogy senkit nem érdekelnek.) Olvasom a neten tanácsot, hogy legyen egész alakos is. Jó, nézzük, hát, itt a gyerekkel vagyok, itt a gyerekkel vagyok, itt a gyerekkel vagyok. Öööö. A másik tanács, végezzek közben valami hobbit. Persze, még azt is. Esetleg lefotóztatom magam, miközben filmet nézek, mert kb. annyi fér az időmbe, mint hobbi. Nézzünk még képet. Hát, itt nem nézek a kamerába. Már nem ilyen a hajam. Itt nem mosolygok. Kígyót tartok a kezemben. Paróka van rajtam, szilveszterkor. Miért vannak folyton a barátnőim a fotókon? Úristen, nincs egy rendes képem sem. Mindegy, csinálok. De hol? Hát, a lakásban biztos nem. Kint tuti nem, mit fognak gondolni, akik látnak közben? Jó, inkább a lakásban.

Na mindegy, folyt. köv., legközelebb belevetem magam az éterbe, az abszolút nem ajánlott fotóimmal együtt.

– FK –

Szépítők Magazin

2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.