Free Solo. Biztosítás és eszközök nélkül megmászni egy ezer méteres sziklát. Alex Honnold története Oscar-díjas filmen

A 91. Oscar-díjátadó ceremónián Elizabeth Chai Vasarhelyi és Jimmy Chin rendezte Free Solo kapta meg a legjobb dokumentumfilm díját. Az Alex Honnold sziklamászóról szóló lenyűgöző alkotás 2019. március 17-én debütál a NatGeo tévécsatornán.

Nem lennék a felesége. Sem az anyja. Ez jut az ember lányának eszébe első ránézésre, meg a feszültséget érzi a gyomrában a látvány hatására, hogy Alex Honnold teljesen szabadon mászik meg egy majdnem függőleges, néhol tükörsima sziklát a róla szóló National Geographic-dokumentumfilmben, a BAFTA- és Oscar-díjat nyert Free Soloban. Néha látszólag a semmin áll, mintha a levegőben lépkedne a cipője orrát a sziklafalhoz érintve.

A film ennél persze többről is szól: arra keresi a választ, hogy miért kockáztatja valaki az életét azért, amit biztonsággal is végrehajthat, hogyan alakult ilyen emberré és mit gondolnak erről a szerettei. Minket pedig az is foglalkoztat, mi értelme egy ilyen eredménynek, hogyan viszi előrébb az emberiséget vagy konkrétan személy szerint minket, mi az értéke?

Alex Honnold a világon elsőként biztosítás, kötelek, ékek és szögek használata nélkül, pusztán egy zacskó krétaporral az oldalán (hogy az ujjai ne csússzanak) mászta meg 2017 júniusában a világ egyik legnehezebb sziklafalát, a kaliforniai Yosemite Nemzeti Parkban álló, ikonikus El Capitan (Kapitány) gránitmonolitot.

Lényegében véve ezt dokumentálja végig a felkészüléstől kezdve a National Geographic filmje a főszereplő magánéletével együtt. A szabad szólómászás lényegét legjobban a filmben is szereplő Tommy Coldwell hegymászó, Alex Honnold egyik legközelebbi barátja fogalmazta meg: képzeld el, hogy elindulsz az olimpián, és meg kell nyerned az aranyat, különben meghalsz.

Persze, esztelen kockázatvállalásról szó sincs. Alex húsz éve mászik, erre az útra konkrétan két évig készült, a gondolat pedig már hét éve foglalkoztatta, habár mindig megijesztette a szikla látványa: egyértelműen nemcsak fizikai, hanem mentális képességeket is igényel egy ilyen feladat, pontos koreográfiát ír, minden egyes mozdulatot és pozíciót előre megtervez, megtanulja, kibiztosítva gyakorolja: összesen negyvenszer mászta meg az El Captaint a Free Solo előtt.

De ennél többre is szükség van, Alex híres arról, hogy veszélyes helyzetekben is képes megőrizni nyugalmát és elemzőképességét. A filmben egyébként egy alkalommal nagyon találóan Spockhoz hasonlítják, akire még külső megjelenésében is emlékeztet (a Star Trek híres karaktere félig vulkáni, életét a logikus gondolkodás vezérli, érzelmei elvileg nincsenek, de valójában gyakran összeütközésbe kerül érzelmes emberi felével, csak ezt nem mutatja ki.) Alex úgy gondolja, a félelem nem segít éles helyzetekben, ezért kontroll alatt tartja az elméjét:

„Tágítom a komfortzónám, belesétálok a félelembe, amíg már nem ijeszt meg.”

Akkor indul el szabad szólóban egy sziklán és „hagyja el a talajt” (leave the ground), ha biztonságérzete alakul ki: ilyenkor ez már nem őrültségnek látszik, hanem lehetségesnek.

„Következmény és kockázat között különbség van. Szeretném azt hinni, hogy a kockázat alacsony, miközben a következmény halálos. Ez az egyik vonzereje a szólózásnak, hogy a biztonságosnak érezheted azt, ami nehéz és veszélyes” – mondja a filmben.

Ez a mentális állapot magában hordozza mindenféle extra nyomás kizárását: a tervről csak a szűk környezete tudott, a mászó-operatőrök helyzete, a filmezés is a mászás részletes koreográfiájának része volt, sőt, meg kellett küzdenie a nyilvánosság jelenlétének tudatával – a társainak pedig azzal, hogy lefilmezhetik barátjuk halálát. Az is egy nyomás, hogy a kör bezárult, ő ezt vállalta, itt vannak a filmesek, úgy érzi, muszáj megcsinálnia – ezt a feszültséget nagyon jól közvetíti a film, annak ellenére, hogy nyilván újra és újra elhangzik: bármikor elsétálhat. De ő nyughatatlan, hiába villan fel a normális élet lehetősége barátnővel és házzal, ezt a dramaturgiát nagyon jól végigviszi a film, talán ezért is kapott Oscart.

A Freerider nevezetű útvonalon ment fel, aminek nehézségét mutatja, hogy a kötélbiztosítással történő mászásait is a jelentősebb teljesítmények között jegyzik. A már említett Tommy Caldwell – ő is kapott már filmet Dawn Wall címmel -, csak 2015-ben hódította meg először Kevin Jorgesonnal együtt szabadmászással a 915 méter magas sziklafalat, 19 nap alatt. (Ők szabad, de nem szólómászást hajtottak végre, ami azt jelenti, hogy pusztán emberi erővel haladtak előre, magához a mászáshoz nem használtak eszközöket, csak ahhoz, hogy kibiztosítsák magukat, és esés nélkül sikerült végigcsinálniuk.) Ennek is óriási jelentősége volt, a nemzetközi média napi szinten követte a folyamatot, majd ezt a gondolatot posztolta az akkor még elnök Barack Obama a párosról:

„Arra emlékeztettek minket, bármi lehetséges.”

A film vissza-visszatér arra, mi lesz, ha Alex meghal, beszélnek erről mászótársai, a barátnője és az anyja is, sőt, eléggé plasztikus rémálmaik is vannak erről. Nagyon érdekes és szimpatikus karakter Tommyé, aki már családos ember és egészen máshogy áll a mászáshoz (szerinte Alex-szel mászni olyan, mintha sörözne és cigizne, kicsit bűnös dolog, de néha megengedi magának). Azért segít felkészülni barátjának, mert lebeszélni úgysem tudja, és ha nem segítene, akkor a halála esetén később lelkifurdalása lenne.

Az ő alakjában generációk és tragédiák sorát idézi, beszél az apjáról, aki 20-30 barátot vesztett el fiatalon és itt van ő, ugyanazzal az életúttal és ugyanannyi elvesztett baráttal: olyan ismerősei, akik nagyobb teret engedtek a szabad szólózásnak az életükben, már mind halottak. Érezzük: ha Alex ugyanígy él tovább, a halála csak idő kérdése. (Korábban egyébként mindössze ketten jelezték nyilvánosan, hogy megpróbálnák az El Cap-ot megmászni free soloban, de mielőtt erre sor került volna, mindketten életüket vesztették.)

Sokaknak eszébe juthat egy magyar példa, Erőss Zsolt hegymászó története, aki a halála előtt egy évvel azt nyilatkozta egy interjúban:

„mindenki életében vannak veszélyek: például mindenki közlekedik, sokan pedig dohányoznak, aminek szintén megvannak a maga kockázatai. A hegymászó sem vállal sokkal több rizikót, viszont valóban van egy nagy különbség: mi ezt tudatosan tesszük…fontos, hogy jól improvizálva, az utolsó pillanatig irányítsuk az eseményeket, akkor is, ha kicsúszott a kezünkből az irányítás. Az ember ilyenkor nagyon erősen akarja az életét, eszébe jut a családja, vissza akar térni. És mégis, közben azt is el tudja fogadni, ha vége az egésznek… mindig is úgy éreztem, hogy ha az ember kap egy lehetőséget, akkor az a minimum, hogy elmegy a teljesítőképessége határáig.”

A film értéke, hogy egyáltalán nem mond lózungokat arról, miért jó életveszélyesen mászni. Ezek az emberek nem imádják a kockázatot vagy az adrenalint. Sokkal inkább a határok feszegetéséről és egy különleges személyiségről van szó: egy öntörvényű emberről, akinek van egy szép célja, egy útja, amin szeretne végigmenni. Feltűnik egy gyerekkor, amiben az érzelemnyilvánítás nem volt szokásos, az anyjának soha semmi nem volt elég jó, amit csinált, magányos és különc volt. Egyik őszinte pillanatában azt mondja, az önutálat feneketlen kútja motiválja, a tökéletességet keresi és a szabad szólómászás viszi ehhez a legközelebb: a szikla tetején egy pillanatra ezt érzi. A barátnő és a normális élet inkább erőfeszítést igényel: „Sanni számára az élet lényege a boldogság, együtt lenni másokkal, jól érezni magad azokkal, akik mellett teljesnek érzed magad. Számomra ez mind csak szerep. Senki nem ért el semmi nagyot azért, mert elégedett volt és boldog.” A nőben van egy kis unszimpatikus manír, mégis, a stabil kapcsolat az, ami Alexet lassan, egy kicsit erőszakosan, de látszólag a kockázatmentesebb élet felé tereli.

A hegymászás iránt érdeklődő közvélemény részéről már a gyorsasági rekordok felállítása körüli halálesetek kapcsán felmerült annak létjogosultsága, értelme. (A gyorsaság azért veszélyes, mert általában a biztosítás rovására megy.) Miért jó újabb rekordokat felállítani, megmászni azt az utat kötél nélkül, amit biztonságosan is lehet?

Az biztos, hogy az emberiséget mindig a határainkat feszegető emberek vitték előre, ha más nem, az eredményeik inspirálnak másokat akár azok meghaladására, akár bármilyen feladat megoldásában, ami lehetetlennek vagy nagyon veszélyesnek tűnik. Erőt adnak teljesítményekhez, illetve egy szemléletmódot is nyújtanak: bármilyenek is a képességeid, érdemes azokat kitolnod, akkor is, ha ez senkit sem érdekel. Sokszor elhanyagoljuk a saját fejlesztésünket, mert úgy érezzük, eleve nem vagyunk képesek nagy dolgok véghezvitelére vagy már nem vagyunk képesek, nem merünk kockázatokat vállalni, inkább megmaradunk a langyos víz élvezetében.

Alex a lehetetlent alakítja át új valósággá. A története arról szól, hogy a valóságot mi építjük, hogy nincsenek megoldhatatlan vagy kivitelezhetetlen problémák, ez csak kitartás és felkészülés kérdése. És ehhez egyetlen egy forrásunk van: a saját testünk (és benne az agyunk), a képességeink, semmi más ezen a Földön, ezért ezeket örökké építeni kell valamilyen módon. Akár olyan célok érdekében is, ami más emberek számára teljesen értelmetlenek, semmi hasznot nem hajtanak senkinek, nincs pénzben kifejezhető értékük, nem tesznek hozzá az emberiség eddigi tudásához, mégis az egyén számára kihívást jelentenek, és személyiségfejlődést eredményeznek: minél nagyobb a kockázat, annál inkább.

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tizenhat − négy =

hirdetés