Bocs, Fúsi!
//
Nézd meg jól ezt az arcot! Nem túl bizalomgerjesztő, ugye? Sőt, van benne valami hideglelős. Átlagos is lehetne, ha nem lenne ennyire dagadt. Közel ülő szemek, hosszúra növesztett ritkuló haj, burjánzó arcszőrzet…orrváladékkal! Gusztustalan. Hozzá ez a tekintet! Ez az ember mindenre képes! Félelmetes, igaz?
Fúsit láthatod a képen, a világ legjámborabb reptéri rakodófiúját, akit imád a főnöke, mert terhelhető, mert nincs nála megbízhatóbb munkaerő. Évek óta gürcöl a cégnél, s még egyszer sem vett ki szabadságot. Libidóvezérelt munkatársai állandóan b@sztatják, egyszer ruhástól belökték a zuhany alá, és ez a nagyra nőtt mamlasz – bár ez már neki is sok volt – képes volt csibészes csínyként elkönyvelni ezt is.
Fúsi az anyjával él egy kis lakásban – alig fér be a konyhába -, tejjel felöntött kakaós gabonapelyhet reggelizik minden áldott nap. Mindig ugyanazt, mindig ugyanúgy – Fúsi mindenben erre törekszik. Péntekenként kihajt a kikötőbe, órákig bámulja a tengert a volán mögül, közben a kívánságműsort hallgatja. Minden pénteken betelefonál s kér egy ütős metált. A műsorvezető ilyenkor vált vele néhány szót nyilvános adásban. Fúsi úgy képzeli, hogy a rádiós a legjobb barátja. Soha nem találkoztak. Fúsinak egyetlen szenvedélye van: makettezik. Fúsinak egyetlen féltett kincse van: a terepasztala. Szomszéd haverjával második világháborús csatákat rekonstruálnak.
Fúsi nem csajozik. Olyannyira nem, hogy még szűz. Nem iszik, nem dohányzik, csak a tejet szereti. Igazi fotelkalandor, pedig született ezermester. Komolyan felmerül az emberben, hogy van-e benne valami érdekes, valami nagyon szerethető…
S amikor már nagyon unnánk az egészet, elkezd lassan kibontakozni egy furcsa és megrendítő lávsztori. Színre lép egy különös nő, s elkezdenek hömpölyögni az érzelmek. Lassan látni kezdjük Fúsit.
Márai azt mondta,
egy embernek egyféle rangja van csak, a jelleme.
Passzol ide ez a gondolat. Az egyetlen tiszta jellem ebben a filmben Fúsi, a mi szerencsétlen hájpacnink, kínos az előítéletekre nézve.
Szívenütős izlandi filmdráma szomorkás hepienddel. Látni kell!
Alapító-főszerkesztő
Több mint két évtizedet töltöttem az írott média világában újságíróként, szerkesztőként. 2006-2012 között leginkább építészeti szakújságíróként, PR-szakemberként voltam aktív, szakmai kiadványok és rendezvények létrejöttében közreműködtem.
Az eletszepitok.hu online életmód magazint 2013-ban hoztam létre.
2018-ban visszatértem eredeti hivatásomhoz: gyermekjóléti alapellátás keretében általános és középiskolásokkal foglalkozom. Prevenciós, edukációs foglalkozásokat tartok, érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a tanulásmódszertan, a pályaorientáció, a szociális kompetenciafejlesztés és készségfejlesztés áll.
A Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karán diplomáztam, majd az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán végeztem el felsőfokú szakképzést. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében szereztem mesterdiplomát.
