Bocs, Fúsi!

Nézd meg jól ezt az arcot! Nem túl bizalomgerjesztő, ugye? Sőt, van benne valami hideglelős. Átlagos is lehetne, ha nem lenne ennyire dagadt. Közel ülő szemek, hosszúra növesztett ritkuló haj, burjánzó arcszőrzet…orrváladékkal! Gusztustalan. Hozzá ez a tekintet! Ez az ember mindenre képes! Félelmetes, igaz?

Fúsit láthatod a képen, a világ legjámborabb reptéri rakodófiúját, akit imád a főnöke, mert terhelhető, mert nincs nála megbízhatóbb munkaerő. Évek óta gürcöl a cégnél, s még egyszer sem vett ki szabadságot. Libidóvezérelt munkatársai állandóan b@sztatják, egyszer ruhástól belökték a zuhany alá, és ez a nagyra nőtt mamlasz – bár ez már neki is sok volt –  képes volt csibészes csínyként elkönyvelni ezt is.

Fúsi az anyjával él egy kis lakásban – alig fér be a konyhába -, tejjel felöntött kakaós gabonapelyhet reggelizik minden áldott nap. Mindig ugyanazt, mindig ugyanúgy – Fúsi mindenben erre törekszik. Péntekenként kihajt a kikötőbe, órákig bámulja a tengert a volán mögül, közben a kívánságműsort hallgatja. Minden pénteken betelefonál s kér egy ütős metált. A műsorvezető ilyenkor vált vele néhány szót nyilvános adásban. Fúsi úgy képzeli, hogy a rádiós a legjobb barátja. Soha nem találkoztak. Fúsinak egyetlen szenvedélye van: makettezik. Fúsinak egyetlen féltett kincse van: a terepasztala. Szomszéd haverjával második világháborús csatákat rekonstruálnak. 

Fúsi nem csajozik. Olyannyira nem, hogy még szűz. Nem iszik, nem dohányzik, csak a tejet szereti. Igazi fotelkalandor, pedig született ezermester. Komolyan felmerül az emberben, hogy van-e benne valami érdekes, valami nagyon szerethető…

S amikor már nagyon unnánk az egészet, elkezd lassan kibontakozni egy furcsa és megrendítő lávsztori. Színre lép egy különös nő, s elkezdenek hömpölyögni az érzelmek. Lassan látni kezdjük Fúsit. 

Márai azt mondta,

egy embernek egyféle rangja van csak, a jelleme. 

Passzol ide ez a gondolat. Az egyetlen tiszta jellem ebben a filmben Fúsi, a mi szerencsétlen hájpacnink, kínos az előítéletekre nézve.

Szívenütős izlandi filmdráma szomorkás hepienddel. Látni kell!

Mesterházy Mónika

Alapító-főszerkesztő

Több mint 20 évet töltöttem az írott média izgalmas világában, szinte minden klasszikus sajtóműfajban kipróbáltam magam. 2006-2012 között főként szakújságíróként ténykedtem és fenntartható építészet témaköréhez kapcsolódó szakmai konferenciák, workshopok, illetve szakkiadványok létrejöttében közreműködtem.

Újságíróként szerettem volna kimaradni a nagy médiaátrendeződésből, részben ezért hoztam létre 2013-ban ezt a független felületet. A magazin kitartó munka és elköteleződés eredménye, család, munka mellett, szabadidőnk terhére gondozzuk alkotótársaimmal.

Néhány éve visszakanyarodtam a segítő hivatáshoz; gyermekvédelmi alapellátás keretében általános és középiskolásokkal foglalkozom élménypedagógiai alapokon nyugvó készség- és szociális kompetenciafejlesztést célzó csoportfoglalkozások, tematikus táborok keretében. Főbb témaköreim prevenciós-edukációs területen: kortárs bántalmazás, cyber bullying, netikett, tudatos médiahasználat, ökoszemlélet, fenntarthatóság. Szociális munkás, intézményi kommunikátor, újságíró, kiadványszerkesztő képesítésekkel rendelkezem. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézet mesterképzésén az iskolai mentálhigiénét választottam kutatási témámnak. Diplomamunkám címe: „Ki segít, ha baj van?” Mentálhigiéné általános és középiskolában.