70 éves a magyar diafilm. A történetmesélés, az élő szó, az együtt töltött minőségi idő varázsa
Tudtad, hogy Magyarországon már az 1920-as évek végén is készítettek diafilmet? És azt, hogy egy évben 220 000 diafilmet gyártanak, amelyhez 176 kilométernyi (Budapest-Szeged távolságnyi) filmnyersanyagot használnak fel, és a gyártás során egy munkanapon átlag 800 méter film fut át a gyártó kollégák keze alatt, akik ollóikkal naponta kb. 830-at nyisszantanak, hogy egy-egy diafilm a dobozba kerüljön?
Sokunkban kelt nosztalgiát a gyerekkori diázások meghitt hangulata, amit szülőként is szeretnénk átadni a gyermekeinknek. Hiába haladunk a korral, a modern technikai kütyük nem tudják helyettesíteni a diafilmezés nyújtotta élményt.
2024 különleges év a Diafilmgyártó életében, ugyanis idén ünnepli alapításának 70. évfordulóját. A jubileumi évben számos izgalmas programmal készülnek. A programsorozat részeként az Art+Cinema mozi (1074 Budapest, Erzsébet krt. 39) diavetítés sorozata egész évben kuriózumokkal várja az érdeklődőket. A jubileumi évben havonta megrendezésre kerülő eseményeken olyan régi, különleges diafilmeket vetítenek, melyek nem érhetőek el kereskedelmi forgalomban.
A diavetítés kezdetei
A vetítés, a falon megjelenő árnyképek szemlélése nem új találmány, a kínaiak és a keleti népek már évezredekkel ezelőtt szórakoztatták egymást árnyjátékokkal, árnyakat vetítő tárgyakkal. A középkorban ismeretes volt egyes események, történetek, képsorozatokban történő ábrázolása. A vásárok forgatagában gyakorta találkozhattak a képmutogatóval, aki vászonra festett képek sorozatával szórakoztatta a bámészkodó sokadalmat, a romantikus történeteket prózai vagy verses szöveggel kísérve.
A legelső európai optikai megfigyeléseket, melyek már a vetített képet előlegezték meg Roger Bacon (1210–1293) végezte el egy tükörrel, mikor kísérletként árnyékot vetített szobája falára. A vetítés alapja a fénysugarak egyenes vonalú terjedése, ennek képformáló hatását Leonardo da Vinci (1452–1519) alkalmazta sötétkamrájánál, a camera obscuránál.
A sötétkamra belső falára vetített kép fényerejét és rajzát Giacomo Della Porta (1541–1615) azzal fokozta, hogy gyűjtőlencsét helyezett a camera obscura nyílásába, Athanasius Kircher (1601–1680) pedig fényforrást helyezett el a sötétkamrában, megteremtve ezzel az első vetítőt, a laterna magicát, vagyis a „bűvös lámpát”.
Ezen eszközökkel vetített képeket akkoriban üveglemezekre festették. A színes képek festésével manufaktúrákban mesterek egész sora foglalkozott, de gyakran a tanárok vagy a diákok készítettek saját maguk számára szemléltetőanyagokat.
A technika fejlődése
A XVIII–XIX. században az optikára épülő újfajta látványosságok lassan kiszorították a képmutogatót. A festett vásznak helyét a „világpanoráma” foglalta el. A panorámás bódéban nagyítóüvegen keresztül képek voltak láthatók, melyek nevezetes városokat, eseményeket, gyilkosságokat és kivégzéseket mutattak be. A vásári látványosságok köre és tematikája évről-évre más aktuális képekkel bővült, a század végére újdonságként megjelenik a képeket kísérő rövid felirat is.
Nagy lendületet adott a diavetítés fejlődésének a XIX. század közepén a fényképezés feltalálása (Niépce és Daguerre), majd a század második felében a villamos világítás és az izzólámpa felfedezése (Edison).
A diavetítésben a forradalmi változást az 1930-as évek hozták meg. Ekkor kezdték sorozatban gyártani az első kisfilmes fényképezőgépeket.
Az ősi Leicát 1914-ben alkotta meg Oscar Barmack. Ez a szerkezet már cellulóz filmmel működött a mozifilm technikából átvett 35 mm széles, két oldalán perforált szalaggal, melynek szabadalmaztatója Edison volt.
Az 1950-es évek elején a film-diapozitívok végleg kiszorították az üveglemezeket, a diavetítés pedig a vásári látványosságból az oktatás és a népnevelés egyik tudatos pedagógiai szemléltető eszközévé vált.
A filmtekercsek eleinte tűzveszélyes anyagból (cellulóz-nitrát) készültek, végül 1953-tól sikerült a fotókémiai iparnak biztonságos, nem gyúlékony cellulóz-acetát alapú filmet előállítania. A „lángmentes” film bevezetése tette lehetővé az 1953-54-es évtől a Lemezárugyár mesevetítőjének (avagy a kis „púpos”) megjelenését, ezzel egyidejűleg pedig a diafilmek otthoni használatát, és kezdetét vehette a vetítés máig tartó sikertörténete.
A diafilmgyártás története Magyarországon
Az első, nagy sorozatban megjelenő diakópiákat a Magyar Fotó Állami Vállalat Dia-osztálya készítette 1948-tól, majd a Népművelési Minisztérium 1954 őszén megalapította a Magyar Diafilmgyártó Vállalatot. (Az MDV-t 1994-ben privatizáltak, így jött létre jogutóda, a mai is működő Diafilmgyártó Kft.)
Eredetileg azzal a céllal hozták létre az új gyártót, hogy a Társadalom és Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat megrendelésére ismeretterjesztő előadásaihoz, népművelési munkához, a politikai és tömegszervezeti agitációhoz valamint a közoktatás számára nagy sorozatban készítsen diafilmeket. Ezzel a tevékenységgel párhuzamosan megkezdődött a szalagos mesediafilmek gyártása.
Fotó a 70 mű 70 képben c. kiállításról. A kiállítás 2024. február 11-ig tart nyitva. Helyszín: Klebelsberg Kultúrkúria, 1028 Budapest, II. kerület, Templom utca 2-10.
Szalagos mesediafilmek
A mesediafilmek a műfaj jellemző darabjai, lényegében nálunk egyet jelentenek a „diafilm” fogalmával. Gyártásuk kezdetekor 31 mű jelezte az induló választékot, az ötvenes évek végére elérték a 200 címet. Ekkorra elkészültek a mese- és ifjúsági irodalom klasszikusait feldolgozó adaptációk.
Kezdetben, a gyors mennyiségi felfutást elősegítették a hazai és az egykori szocialista országok, elsősorban a szovjet rajzfilmgyártás terméséből készült diafeldolgozások (A két bors ökröcske (1956), A kutyakötelesség (1957), A pórul járt róka (1955)). A magyar rajzfilm klasszikusai nem csak nevüket adták a diaváltozatokhoz, hanem maguk is rajzoltak olyan képsorozatokat, melyek csak diafilmként láttak napvilágot (pl. Macskássy Gyula–Dargay Attila Jancsi és Juliskája vagy Richly Zsolt Harcsabajusz kapitánya).
Az ifjúsági regények diaváltozatának illusztrációit a legnagyobb hazai képregény rajzolók, Zórád Ernő, Sebők Imre, Friedrich Gábor készítették, olyan ízlésesen és nagy szakmai rutinnal, hogy képeik közvetítik az irodalmi művek hangulatát, így az erős tömörítés miatt nem vész el az eredeti mű varázsa.
Az 1970-es évektől a szerkesztők tudatosan törekedtek arra, hogy a mesediafilmeket az esztétikai nevelés szolgálatába állítsák. Így főképp olyan irodalmi alkotások kerültek feldolgozásra, mint József Attila, Weöres Sándor, Zelk Zoltán, Kányádi Sándor, Tamkó Sirató Károly gyermekversei, Andersen és Benedek Elek meséi, melyek szövegcsonkítás nélkül válhattak a képek kísérőszövegévé.
Grafikailag is változatosabb alkotások születtek; a hagyományos tempera és aquarell képek mellett egyre nagyobb számban jelentek meg más technikák (kollázsok, textilképek, bábfigurák stb.). Könyvillusztrátoraink legjobbjai is helyet kaptak az alkotók között, így egyre gyakrabban olvashattuk az impresszum adatok között F. Győrffy Anna, Kiss Ilona, Réber László, Gyulai Líviusz, Zsoldos Vera, Heinzelmann Emma és mások nevét, mintegy rangot adva a kiadványoknak.
A diafilm újjászületése
A 90-es években jelentkező hullámvölgy után, a privatizálást követően a diafilm újraéledt. Több mint egy évtizedes szünet után 2003-ban megjelent az első új kiadású diafilm, A kis Mukk története (rajzolta: Gondos Mária), 2004-ben pedig egy teljesen új történet került diaváltozatban is a boltokba: a Bogyó és Babóca sorozat első epizódja (Bartos Erika). Ez adott igazi lendületet az új kiadásoknak, ma már évente legkevesebb hat új diafilm születik. 2012-ben egy igazi kuriózum is született – a mai kor kihívásainak megfelelve kiadott a gyártó egy 3D-s diafilmet A farkastanya címmel (grafika: Árva Attila).
2017-ben elindult egy Népmesekincstár diasorozat azzal a céllal, hogy a rajongók más népek meséit is olvashassák diafilmen. De a kiadó halad a korral, így a kortárs magyar irodalom számos meséje, neves szerzők, így Varró Dániel, Lackfi János, Berg Judit, Tamás Zsuzsa, Dániel András művei is helyet kaptak már a diafilm palettán, másként mondva Rumini, Kicsi Mimi, Maszat és a Kuflik is felsorakoztak Süsü, Boribon, Vízipók, Bogyó és Babóca mellé a mesehősök sorába.
A diafilmek képi világa ma is nagyon változatos, a magyar grafikusok, illusztrátorok színe java megtalálható a diafilmek rajzolói között. A régi nagyok emlékét és munkásságát is próbálják életben tartani. Az utóbbi években Dargay Attila két képregényét (Pinokkió, Bambi) is sikerült – nagy grafikai tudással és alázattal – diafilmre átdolgozni.
A diavetítés, mint műfaj létjogosultsága a mai „digitális“ korban is egyértelműen indokolt, értékeit pszichológusok hangsúlyozzák ajánlásaikban.
„A kisgyermekek igényeihez, ritmusához igazítható történetmesélés, az élő szó varázsa, a szülő, nagyszülő, testvér jelenléte, az együtt eltöltött minőségi idő – mind olyan jellemzője a vetítésnek, amire minden családnak szüksége van.”
Forrás: diafilm.hu
Nyitókép: Vuk I., Író: Fekete István, Rajzoló: N. Csathó Gizella Dargay Attila
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
