Gyerekkori álmom, Kenya
Kenya volt az a hely, ahová elalvás előtt jártam tinédzserkoromban. Elképzeltem a házat, amiben élni fogok, hogy a majmok ugrálnak majd a majomkenyérfán, és persze azt, hogy lesz egy kisoroszlánom. Szerettem volna megismerni az összes egzotikus gyümölcs ízét, amit reggelire fogyasztanék, de be kellett érnem a konzerv trópusi mix-szel. Azóta eltelt 15 év, amiből utazással telt öt. Jártam már keletre és nyugatra, de Afrika érintetlen maradt. Gyermekkoromban – abban az elképzelt életben – olyannak gondoltam Kenyát, mint amilyen a felgyorsult civilizációnk előtti világ lehetett. Áram nincs, a Nappal élünk szinkronban.
Amikor eldöntöttük, hogy az idei télen Kenyába látogatunk, már tudtam, hogy késő ezt az összhangot megtapasztalni. Nyilván ott is van internet, na meg áram, de talán másmilyen lesz majd – gondoltam. Egyszerre voltam izgatott és feszült. Nem akartam, hogy megtörjön a varázs, ráadásul már megszoktam Európát és Ázsia is egészen fejlett világ. Vajon mi vár majd ránk?
Megérkeztünk
A repülőről leszállva letaglózott a forróság. Hajnali négy van, mégis úgy süt a meleg, mintha egy túlfűtött szobába érkeztünk volna. A taxis olykor mintha a pusztán vágna át, úttalan utakon.
Kígyók, majmok és oroszlánok földjén járunk. Az oltóközpontban kellően ránk ijesztettek a sárgaláz, kolera és malária kapcsán – csak éljük túl, gondolom egy elhaló pillanatra, amikor az ebolára figyelmeztető plakátra téved a tekintetem. De nem lesz semmi baj, ezt már régóta tudom.
Míg én azt képzeltem, hogy Afrika olyan hely, ahol az emberek még nem felejtették el, hogy hogyan éljenek harmóniában a természettel, a valóságban egy kettős világ fogad. Itt vannak a fehér kenyaiak, akiknek gyerekei Európába járnak tanulni, és a feketék, akik örülnek, ha a helyi iskolát meg tudják fizetni. A tengerparti árusok eleinte barátságosnak, később nyomulósnak tűnnek – szemükben ott a kétségbeesés: ha nem veszel semmit, nem lesz mit ennem. Nem tudom, hogy igaz-e, de nem is firtatom. Nekem túl sok mindent megadott az élet. Kérek egy karkötőt és csak egy kicsit alkudozom, épp annyira, hogy ne legyen kellemetlen.
A fehérek adója
A repülőn figyelmeztetett a mellettem ülő, hogy fehér bőrrel magas árat kell majd fizetnem, és habár nekem is dolgoznom kell a pénzemért, mégis így érzem igazságosnak. Nekem például van munkám és ezernyi lehetőségem. Ketten együtt lakással, bevásárlással, néha étteremmel és a napi közlekedéssel 350 ezer forintot költünk egy hónapban. Ha egy fekete kenyai 30 ezer forint felett keres havonta, már egész jó a fizetése. De őket is csak ritkán látom enni, és az is biztos, hogy olyankor sem a jóllakás számít. Tudom, hogy egy helyit kevesebbért is elvisz a tuk-tuk, de én szégyellném magam, ha 300 forintnál kevesebbről indítanám az alkut.
Afrika legszebb tengerpartja
A turisták által leginkább látogatott Diani beach tényleg az egyik legszebb tengerpart, amit valaha láttam. Ami egyből szembetűnik, hogy nincs szemét. Míg Ázsiában naponta meg lehet tölteni egy-egy szemetes zsákot a parton talált műanyaggal és egyéb apróságokkal, Kenyában már betiltották a műanyag zacskót. A szemetesben sincs – minden nap kimossák inkább. Szívószálat sok helyen csak akkor kapunk, ha kérünk – ez esetben is papír, fém, vagy lebomló verzió kerül az italba. Persze mindezzel együtt a műanyagnak helye maradt az élelmiszer-csomagolásban, de ezek legtöbbje visszaküldhető a forgalmazónak vagy gyártónak. A parton sétálva két kezembe össze tudom szedni a kallódó kupakokat – ez a fejletlenebb világ valamiben mindenképp előttünk jár.
Fertőző félelmek
Eleinte ódzkodunk minden szúnyogcsípéstől, de hiába a szúnyogháló és a spray, egy idő után legyőznek, mi pedig nem kapjuk el a maláriát. A helyiektől megtudjuk, hogy a természetnek van ám megoldása, rágcsáljunk kininlevelet, vagy egyszerűen csak igyunk tonikot. Százszázalékos védettséget persze ez sem ad, de nagyon profi az orvosi gárda, nincs mitől félni. Persze csak nekünk, a feketék sapkában és kabátban védik magukat a megfázástól is. Huszonnyolc fokban…
Ami kihagyhatatlan
Szafarira indultunk, mert a szavannát látni kell. Ahogy a városba értünk, és elkaptam pár kósza tekintetet, hirtelen elöntött a szégyenérzet. Nem tehetek róla, csak Európában születtem. Kényelmesen élek, választási lehetőségeim vannak, ha szomjas vagyok, tiszta ivóvizet ihatok – még pazarlom is és mindez értéktelen kincsként szövi át a mindennapjaim, mert Európában születtem. Nem vagyok a fejlődés ellen, remek, hogy vannak gyógyszereink a középkor rettegett betegségeinek gyógyítására, de talán valahol a kettő között lenne a középút – ahol mi nem pazarlunk, ők pedig nem szenvednek hiányt. Idealista gondolat, de itt most elfér.
Falvakon, kertek alatt haladunk a dzsippel, gyerekek sétálnak mellettünk az úton. Éppen hazafelé indultak az iskolából – csak egy gyors ebédre. Utána mennek vissza. Mi legalább ötvennel haladunk, de az iskolások sora nem tűnik el tíz perc múlva sem. Tűző napon, az égő betonon, sokan cipő nélkül teszik meg a több kilométeres utat, hogy tanulhassanak. Kontrasztként ott ülünk hatan az autóban: éppen egy egész osztály éves tandíját költöttük el abban a reményben, hogy testközelből láthatjuk az állatok királyát. Elesetten visszaintegetek a gyerekeknek az ablakból, figyelni kezdek. A házak legtöbbje fából és agyagból épült, áram természetesen nincs. Egy könnycsepp halad végig az arcomon – ők talán arra vágynak, ami nekünk van.
Én viszont tudom, hogy azzal, amink van, nagyon nehéz megőrizni azt, ami nekik van. Kitartás, szorgalom, hit, emberség, erő, remény, összetartás. Mi meg belelustultunk a kényelembe.
Nem cserélnék velük, de tanítottak valami nagyon fontosat. Hogy élni kell és küzdeni, akkor is, ha a világ összeomlik körülötted. És kétségem nincs felőle – míg mi belehalunk, ha tönkretesszük az általunk ismert civilizációt, ők ugyanígy élnek majd tovább.
Szerző: Molnár Viktória. Az összeállításban látható fotók a szerző felvételei
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
