Gyönyörű szerelmes vers, amit még soha nem olvastál az interneten!

Ezt a verset sok-sok évvel ezelőtt találtam valahol, kézírással jegyeztem fel. Címe, szerzője számomra ismeretlen. Annyi bizonyos, hogy ebben a formában nem található meg az interneten. Ha felismered, jelezd!

 

Ring a jászol,

hallom, 

sír a kicsi Jézus,

kérlek, 

ne fuss 

el így!

 

Nem bújik 

párnám alá

az irgalom

nem csillapodik

el ezer dalom,

csak zúg,

szakad, szilánkokra 

bomlik,

akár a hajtás,

mikor rásújt

a fejsze foka.

 

Ablakom prizmaként

szűri át az éjszakát,

melyben Alfától

Omegáig

mind-mind te vagy.

 

Lehet, hogy

tévút volt

melyen rád találtam.

Lehet, hogy

itt az ige is más tan.

Lehet, hogy

egy átkozott világba

csaltál

hol szellem a

felhő és

démon a hegy.

 

De én a kereszt 

gyertyájával járom körbe

azt a világot

ahová vándorként

vedődtem

és csak miattad

maradtam itt.

 

A fénnyel mindent megváltoztatok

bár lehet, hogy

csak szememben

éj az ég.

 

Nem. Téged nem 

változtatlak meg soha,

noha benned is van még sötét.

Más vagy egészen

más mint én vagyok

de érzem,

benned ott ragyog

a másik felem, mit elrabolt

ki tudja mikor, hány ezer éve már

a félelem,

hogy elhagyhatsz valaha.

 

Nem hittem akkor

benned,

az ok csakis ez

lehet, s mikor új

életbe ébredtünk

ismét

nem találtalak.

 

Bolyongtam korokon

át és vártalak

eltűntél előlem, de tudtam,

nem szabad kérnem

segítséget, hogy hol lehetsz.

 

Volt, hogy már

alkonyodtam

mikor megláttalak –

valaki más oldalán,

de nem szóltam

csak néztelek

mint kisgyermek

a mesélőt

álmosan.

 

Te nem láttál meg sosem

erőm szólni

nem volt neked,

mert tudtam

nem hallasz meg

míg hitem ismét

nem sziklából

ered.

Most itt vagyok

szétvetettem

egy hegyet

…

nem veszett el

semmi még

a szakadék még

nem elég

hogy elválaszthasson.

 

Hangot nem kaptam édeset,

de azt súgják az angyalok

e sorok lesznek

majd azok

melyek a szívedhez érnek

rám mutatnak

s felismersz.

 

Én itt leszek

csak siess!

Ha ismét elalszunk

s aztán lelkünk testet

ölt

ébredésemben a

föld nem hull-e

szét?!

 

Hogy akkor mit

teszünk?

Ne félj!

Megülünk a holdsugáron,

hallgatjuk fészkünk

halmainak zuhanó 

neszét.

 

Majd ha mind lehull

újra kezdjük építeni,

mint valamikor régen.

Emlékszel még?

 

Szólj rám, ha emberként

magamra veszem

az egyik legborzasztóbb

gyarlóságot:

a kétkedést!

Szorítsa kéz

kezét 

a kedvesnek

mert akkor életre

kel a lét

és mindennek,

mindeneknek

fülében fuvola

gyújt reményt.