Ha elmarad a bocsánatkérés
Bocsáss meg, és felejts! Bocsáss meg, és lépj tovább! Bocsáss meg, hogy ne cipeld a terhet tovább! Bocsáss meg… bocsáss meg… bocsáss meg… Amerre csak nézek, ezzel találkozom, nyilván te is. Jézus is a megbocsátást tanította, nem a bosszút, nem a sérelmek dédelgetését.
A megbocsátás valóban jó dolog. Nem annak jó, akinek megbocsátanak, annak jó, aki megbocsát. Ugyanis ezzel elengedjük a magunkkal vonszolt sérelmet, fájdalmat, esetleges bosszúvágyat, és az így felszabaduló energiánkat valami sokkal kellemesebb, hasznosabb dologra irányíthatjuk. A megbocsátás gyakorlata akkor volna igazán hasznos az életünkben, ha mindentől, különösen a bennünket megbántó, kárunkra cselekvő másik embertől függetlenül lennénk képesek megbocsátani.
Ám ez nehéz. Nagyon szeretnénk, sőt, sokszor el is várjuk, hogy kérjen bocsánatot.
Mit is szeretnénk valójában, amikor bocsánatkérést várunk?
Nem csupán egy rituálét, amit gyerekkorunkban belénk vertek. Egy gyerekkel rengetegszer megtörténik, hogy utasítják: kérj bocsánatot! Megteszi, mert hatalmilag alárendelt helyzetben van, de sokszor nem érti, tulajdonképpen miért is kell neki azt mondania: „bocsánat”. Mondja, mert ezt várják tőle, mert addig nem hagyják nyugton, netán büntetést helyeznek kilátásba. Megtanulja, hogy ez egy varázsszó: amint kimondja, a felette sötét fellegként tornyosuló felnőtt elmosolyodik, kisüt a nap, és minden rendben van.
Sokan, nagyon sokan ennyit élnek meg a bocsánatkérésből később is. Nem éreznek semmit, nem gondolnak semmit, de kimondják, és ezzel minden el van sikálva. Sokan meg is elégednek ennyivel, hiszen – hasonló neveltetésük okán – nekik sem jelent semmit ez a szó, csak annyit tudnak, hogy ezt ki kell mondani ahhoz, hogy békesség legyen. Sokan tehát csak ezért, a rituálé miatt várják el a bocsánatkérést.
Aztán persze vannak, jóval többen, akik azért várják a bocsánatkérést, mert számukra ez valamiféle igazságtétel és a jövőbeni biztonságuk záloga. Azt várják, hogy aki bántotta, megsértette őket, ismerje fel és el, hogy rosszat tett, bánja meg, és tegyen meg mindent a jövőben, hogy ez többé ne forduljon elő. Addig is, amíg a megbocsátásra vár, érezze ő is rosszul magát (igazságtétel: szemet szemért, ha nekem fájt, most fájjon neked is, hogy egálba kerüljünk), illetve érezzen késztetést e rossz érzése miatt arra, hogy többet ilyet ne tegyen (biztonságérzet a jövőre nézve). Azt szeretnénk tehát, hogy a megbocsátásunk gyümölcsöt érleljen. Kapjon egy fájdalmas pofont a másik fél is (csak az egyensúly kedvéért) és kapjunk biztosítékot arra, hogy máskor efféle fájdalmat ettől az embertől nem kell elszenvednünk.
Látható, hogy akinek csak egy rituálé a „bocs”, az milyen messze van attól, hogy a vele való kapcsolatunkban efféle „megbocsátási gyümölcsök” érhessenek…
De van lejjebb: van, hogy a másik nem kér bocsánatot. Nem kér, mert egyáltalán nem gondolja úgy, hogy ő bármi rosszat tett volna. Vagy tesz rá, hogy neked az fáj. Vagy… mindegy, miért, de az világosan látszik, hogy a fentebb említett „gyümölcsökből” egy árva falat nem jut neked. Nem fog a másik egy percig sem szenvedni, nem fogja rosszul érezni magát, és még csak meg sem ígéri, hogy többet ilyet nem tesz.
Na, és akkor így mégis hogyan bocsássunk meg, és főleg: miért? Ha a megbocsátás célja a kapcsolat folytatása az említett „gyümölcsök” megszerzése mellett, akkor valóban semmi értelme. Ha azért bocsátanánk meg, mert ettől valamiféle javulást várunk a másik ember jellemében, tetteiben, a vele való kapcsolat minőségében, akkor nyugodtan felejtsük el, abból nem lesz semmi!
Ha elmarad a bocsánatkérés, ha elmarad a „javulás”, akkor csakis önmagunk érdekében bocsáthatunk meg. Csakis azért, hogy ne hordozzuk a fájdalmat. A másik fél így is, úgy is jól alszik, őt nem érdekli, hogy megbocsátunk-e neki, csak a magunk belső békességét szolgálja a megbocsátás.
És ez az a pont, amikor azt is fel kell ismernünk: a megbocsátás csak és kizárólag erre a saját lelkibéke-gyógyításra szolgál. A megbocsátástól a másik nem válik szentté, nem lesz jobb, nem lesz vele szebb az élet. Ezért lehetséges, hogy bár megbocsátottunk, a tettet, ami fájt, elutasítjuk, és akár a kapcsolatnak is véget vethetünk. A megbocsátás tulajdonképpen intim, belső ügyünk. Lehet, hogy senki semmit nem érzékel belőle. Ez a mi kis titkos ajándékunk, saját magunknak. De nem szabad, hogy lefogja a kezünket-lábunkat, amikor megvédenénk magunkat, amikor továbblépnénk. Mert az már nem megbocsátás kérdése.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
