Nem fáj eléggé? Kiútkeresés, avagy miért ragadhatsz nehéz helyzetekben?

Dr. Bubó egyik híres mondása, hogy aki csak nyavalyog, de nem változtat, annak még nem fáj eléggé. Vajon igaz ez? És vajon önmagában egy „bármilyen” változtatás mindenképp előrevisz?

Szeretjük az ilyen „nagy mondásokat”, mert jól a fejére lehet olvasni másoknak, anélkül, hogy konkrét segítséget nyújtanánk, hogy kifejtenénk, mit és hogyan tehetne másképp, annak érdekében, hogy javulás következzen be az életében. Valódi segítséget nyújtani ugyanis energiaigényes feladat, míg „jól megmondani a tutit” nem kerül semmibe. De az sokszor annyit is ér.

Miért nem változtat valaki, miért ragad bele a nyavalygásba? Természetesen megtörténhet, hogy nem is akarja igazán, hogy valójában élvezi a nyavalygást, hogy lusta, hogy fél a következményektől, stb. Ám az is lehet, hogy egyszerűen nincs mintája. Fogalma sincs, pontosan MIT tehetne és HOGYAN. A mintázat hiányában vakon tapogatózik, és kérdés, mivel okoz kisebb kárt: azzal, ha meg sem mozdul, vagy ha bekötött szemmel nekilódul a… a ki tudja, minek.

A mintázat kérdése miatt

fontos, hogy olyan embertől tanuljunk, aki jól CSINÁLJA, nem attól, aki okosakat tud mondani (idézni másoktól), de a saját életéből bizony nem tud példát kiemelni. A „mintázat” ugyanis nem csupán recept, nem csupán használati útmutató. A mintázat: energia. Energiát pedig az tud átadni, akinek van.

Egy bizonyos információt tartalmazó energiát az tud közvetíteni, akinek az az energiaminőség megvan a saját életében. Ezért hitelesek azok az emberek, akik maguk is megvívták a harcukat egy adott életterületen: nem csupán elmondanak egy receptet a „hogyan csináld”-ra, hanem átadják az energiamintázatot is. Néha meg sem szólalnak – a mintázat azonban átmegy.

Akinek nincs mintája arra, hogy miképp lehet valamit másként csinálni, azaz hiányzik az adott energiamintázat a saját életéből, annak vajmi kevés esélye van arra, hogy magától, véletlenül rájöjjön a célravezető módszerre. Mindannyian öröklünk mintákat, hiszen egy bizonyos szinten minden emberi élet azonos elemeket, helyzeteket ölel fel, és amikor belekerülünk egy konkrét helyzetbe, ha nincs más, az öröklött minták szerint fogunk eljárni.

A fiatalembernek, akinek a nagyapja nadrágszíjjal verte meg a nagyanyját, az apja pedig felpofozta az anyját, ha konfliktushelyzet állt elő, ezt a mintát örökölte. És ha nem találkozik más megoldással – nem csak messziről hall róla, hanem valós találkozásról van itt szó –, ő is ehhez az eszközhöz fog nyúlni. És csodálkozik, ha nem működik. Mert a nagyapa kezében működött a nadrágszíj, az apa kezében működött a pofon – őt meg elhagyja a barátnője, sőt, fel is jelenti.

A fiatal nő, akinek a nagyanyja „elájult”, az anyja zokogni kezdett, ha a helyzet „megkívánta”, meg lesz döbbenve, hogy a barátja rövidre zárja a próbálkozását azzal, hogy „ne hisztizz, mondd meg rendesen, mi bajod van”.

Kora gyermekkorunkban beégetett alap-programjaink erejét nem szabad alábecsülni. Ha azt látjuk, hogy valaki „csak nyavalyog, de nem változtat”, az nem feltétlenül azt jelenti, hogy „még nem fáj eléggé” neki.

Először is: a legkisebb fájdalom is túl sok, ha el lehet kerülni. Nincs olyan, hogy „eléggé”. Másodszor: ha nincs meg az életében a mintázat, hogy miképpen kerülje el az áldozati szerepet, akkor hiába ösztönzi változásra a fájdalom, fogalma sincs róla, mit tegyen, hogyan tegye.

Akinek megvan a mintázata, az persze nem érti, miért marad benne a másik egy számára káros helyzetben. Ő lát kiutat – a másik nem látja. És nem azért, mert „hülye”, mert alkalmatlan és pláne nem azért, mert „megérdemli”. (Bántalmazott emberek gyakran megkapják ezeket az ítéleteket!)

A másik kérdés, hogy amikor elviselhetetlenné válik a kín, akkor – mintázat híján – az emberből kiszámíthatatlan pánikreakció tör elő. Vakon belerohan a világba, maga sem tudja, mit tesz, és annak mi lesz a végkimenetele. Minimális az esélye, hogy „mindenképp jobb” helyzetbe kerül így. Körülbelül annyi, mint annak, hogy bekötött szemmel sikeresen elautózzon Pécsről Nyíregyházára. Nem nulla, de lássuk be, nagyon-nagyon kevés esélye van ennek. Ezért önmagában a változtatásra biztatni valakit, anélkül, hogy feltárnánk, milyen mintázata hiányzik, és azt a mintázatot sikeresen átadnánk neki, több mint felelőtlenség.

Ma, amikor az internet jóvoltából szinte mindenki „terapeuta”, figyeljünk oda erre. Valós segítséget kínálunk? Ha nem, akkor inkább ne ítéljük meg, hogy ki miért nyavalyog, és ki miért nem változtat.

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tizenkilenc + egy =

hirdetés