Kiskarácsony, nagykarácsony, és ami egész évben velünk van
Közeledik… a fények már ragyognak városszerte, fenyő, fahéj, méz illata úszik a levegőben, zörögnek a csomagolópapírok, sülnek a sütemények, csilingel a dzsinglbellsz a boltokban. Továbbá pattanásig feszülnek az idegek, ráncolódnak a homlokok, bedugult a város, és pokolba kívántatik a mennyből-az-angyal. Bónuszként itt a mi jól fejlett panaszkultúránk: miért csak most rohangálunk szeretetet demonstrálni, bezzeg egész évben…
Nézzük csak, mi is történt egész évben, tavaly karácsony óta! Tavaly ilyenkor ugyanígy szaladgáltunk körbe-körbe a városban, vásároltunk, takarítottunk, titkolóztunk, izgultunk és idegeskedtünk. Aztán eljött a nagy nap nagy estéje, gyertyagyújtás… Együtt volt a család, körülültük a terített asztalt, bontogattuk az ajándékokat, meglepődtünk-meghatódtunk… Persze, az is lehet, hogy nem így volt. Nem voltunk együtt, mert valaki nem áll szóba valakivel… nem volt karácsonyfa és terített asztal, nem volt ajándék, nem volt meglepetés, nem volt együttlét. Minden csak úgy volt, mint egyébként. Obligát tárgyak, mert valamit adni kell, tévébámulás, mert egymásra amúgy sem nézünk egész évben, esetleg alkalom újra inni egy nagyot és beleájulni a jól ismert nagy, szürke semmibe.
Azután elmúltak az ünnepek. Volt szilveszterezés, újévi koccintás, nem túl komolyan gondolt fogadalmakkal, és jöttek a szürke hétköznapok. Nem is hinnénk, hogy csak háromszázegynéhány volt belőlük, érzésünk szerint volt vagy százezer, egyik szürkébb, mint a másik. Vagy épp ezer színben tündöklőek voltak? Szeretetben, derűben, csodás élményekben gazdag évünk volt? El is csodálkoztunk, hogy már megint Karácsony közeleg?
Akárhogy is, közeledik, itt jár a kertek alatt. A szeretet ünnepe. Alkalom a morgásra: na persze, most jól bepótoljuk, amit egész évben elmulasztottunk. Valójában ez nem így van. A szeretet egész évben ott van velünk, csak nem mindig van szemünk felismerni őt, ezernyi álruhájában.
Vajon mi a szeretet? És ki dönti el, mi számít annak? Van-e antennánk venni a jeleket akkor is, ha nincs hozzá díszlet, csillogás és központilag kijelölt ünnepnap?
Észreveszed-e a szeretetet akkor, amikor holtfáradtan és idegesen mész haza, ok nélkül durván beszélsz a párodhoz, és ő kibírja, hogy ne szóljon vissza, mert látja, hogy ki vagy merülve?
Észreveszed-e a szeretetet abban, amikor az egész család részt vesz egy programban, amit valójában csak te akarsz, nekik púp a hátukon, de a kedvedért megteszik?
Észreveszed-e a szeretetet az elcsigázott eladó vagy hivatalnok halvány mosolyában, aki utolsó erejével áll a pult mögött, de mégis van számodra egy kis kedvesség benne? A pult másik oldaláról, észreveszed-e a szeretetet a hangos „nagyon szépen köszönöm”-ben?
Észreveszed-e a szeretetet lázadó korú kamasz gyermekedben, aki képes visszavonulni a vitából, mielőtt teljesen kiborulnál, és nem mondja ki azt, ami a legerősebb érve lenne, de téged nagyon bántana?
Észreveszed-e a szeretetet a buszon, ahol anyuka úgy intézi, hogy ő üljön szembe a kisgyermekével, hogy az inkább őt rugdossa (mert úgyis táncol a lába), ne téged?
És észreveszed-e a szeretetet ott, ahol – más eszközök híján – már csak úgy tud hatni rád a másik ember, hogy letol valamiért, hogy vállalja a kellemetlen szembesítői szerepet és az orrod alá dörgöli azt, amit te jobban szeretnél a szőnyeg alá söpörni, és ezzel segít az utadon?
Hogy ez mind nem szeretet? Dehogynem! Néha udvariasságnak hívjuk, néha kedvességnek, néha akár „izélgetésnek” is – ez a legvarázslatosabb álruhája –, de ez bizony mind-mind szeretet.
Figyelem. Akire és amire odafigyelsz, annak energiát szentelsz. A legtöbbet adod: az életedből egy darabot. Egyedi és visszavonhatatlan ajándékot. Aki figyel rád, az megajándékoz az életével. Jó, nincs masni és díszdoboz. Viszont egész évben szezonja van.
Egy vicces-aranyos karácsonyi jókívánság: „úgy maradjon meg Karácsony szeretete a szívetekben, ahogy a tűlevelek a szőnyegben!”. Úgy hiszem, a tűlevelekkel könnyebb elbánni, a szeretet viszont mindenképp velünk marad. Egyszerűen nem is lehet másképp.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
