Így változtatta meg a világjárvány az életünket. Szemtelenül jól vagyunk! Valahol egy kis faluban, csendben, nyugalomban

Úgy alakult, hogy vidéken vészelhetjük át a járványt, egy Zala megyei aprócska faluban (konkrétan három utcából áll), egyébként éppen egy felújítás előtt álló házban, ami külön színezetet ad az ittlétnek: meg lehet engedni, hogy a gyerekek a falra rajzoljanak, nem kell aggódni a randalírozás miatt, de főként az a fontos: nekünk is ad feladatokat. Egyikünknek éppen nincs mit dolgoznia, sőt, a munkahelye léte is veszélyben van hosszú távon: ilyen körülmények között a tétlenséget még nehezebb elviselni, ha az ember hasznosnak érzi magát, az megnyugtatóan hat.

Így aztán ajtókat festünk le, összeraktunk egy hatalmas raklap-ágyat, amiben két gyerekkel is kiválóan lehet aludni szükség esetén, öreg bútorokat renoválgatunk, csináljuk, amit lehet. S persze, ott egy hatalmas kert. A gyerekek jó időben reggel kimennek és néha estig felénk se néznek, csak fel kell nekik adni a fára némi enni- és innivalót. Hatalmasakat alszanak, nem ritkán fél tizenegyig, mi meg a kertben aztán mindent kitaláltunk, amit kevés pénzből lehet, építettünk járdát bontott téglából (a szomszédban van éppen van egy bontásra váró épület, a gyerekek boldogan állnak neki a kalapáccsal), ültettünk zöldségeket, virágokat.

Március végén havazott…

A házban tűzifával fűtünk, egyébként nem gondoltam, milyen nehéz ez, tényleg van értelme a kifejezésnek, hogy a családi tűzhely őrzőjének lenni, mert a begyújtás elég nehéz folyamat és nincs készen azonnal, utána még figyelni kell, megfelelő méretű fákat rakni a tűzre, kisajtókat kinyitni és becsukni, mert a tűz könnyen ki tud aludni. Elég bosszantó is ilyenkor: a tűz nem gép, nem lehet gombbal bekapcsolni, és nem engedelmeskedik.

Tulajdonképp paradicsomi állapot ez, olyan, mint egy nagyon low-budget nyaralás, amiben annyi a plusz, hogy nem otthon vagyunk és van egy kert. Mindig nagyanyám jut eszembe, aki ma is magassarkúban, egyenes háttal, télen is szoknyában sétálgat kimérten, de mindig elmondja, kisebb gyerekeknek az a legjobb, ha a porban szaladgálnak mezítláb: gyerekként őket is levitte az anyjuk minden nyáron a tanyára, ez volt a nyaralás. És milyen jó volt a parasztgyerekekkel játszani! Pedig év közben az angolkisasszonyok nevelgették és rakták a fejére a könyveket, hogy megtanuljon szépen járni.

Egyszóval a gyerekeknek nem is kell ennél több, persze ők is elfáradnak néha, és nekik sem folyton érdekes a kert, bármennyire is irigyelné most őket néhány városi gyerek, azért csak-csak elkérik a telefont és bámulják ők is meredten, azután meg veszekedni kell, hogy most már legyen elég. Eszükbe jut néha, mennyi játék maradt otthon, amit nem hoztunk el: Menjünk érte haza, de most azonnal! Nem? De akkor mikor? Hányat kell aludni? Itt is tudnak hisztizni ordenáré módon, akármin.

S persze, mi is tudunk hisztizni, a magunk módján, én például nehezebben viselem a munkát: vagy azért van lelkifurdalásom, mert nem vagyok a gyerekkel, aki éppen igényli a társaságom, vagy azért, mert dolgozni kéne, miközben a gyerekkel vagyok. Közben látjuk a távolban összeomlani a világot, emberek veszítenek el mindent, munkát, vállalkozást, amit felépítettek és ami az életük volt. Mint egy hatalmas gépezet, olyan a világ, hullanak belőle innen-onnan az alkatrészek a porba, törnek össze a fogaskerekek, ahogy próbálnak mégis továbbforogni. A World Trade Center jut eszembe, a tűzoltók mesélték később, ahogy az épületben elkezdtek dolgozni, miközben hallották kintről a tompa puffanásokat, próbáltak nem odafigyelni, továbbmenni. A paradicsomban vagyunk, de mások élete éppen pokol.

Valahol olvastam, hogy ez az idő lehet ajándék is, ha szeretetben töltjük el. Mozaikcsaládként vagyunk itt, az egyik gyereknek eddig egy testvére sem volt, a másiknak meg túl sok, van feszült helyzet és vita bőven. Egy ponton túl, egy hatalmas balhé után – amiben főleg én veszekedtem a gyerekkel, hogy miért kell folyton veszekedni -, eldöntöttem, nem érdekel semmi, elengedek mindenféle elvárást vele és magammal szemben, csak töltsük el ezt az időszakot tényleg szeretetben, egymásra figyelve, legyen ennyi haszna mindenképp. Akkor valahogy átállt az agyam, én is megnyugodtam, ettől a többiek is.

A létünk gondtalanná vált, jóval kevesebb kötelezettség van, se óvoda, se különóra, se családi programok, se az inger, hogy a gyerek tartalmasan töltse el az időt, menjünk hétvégén valami programra, érjünk oda. A belülről támadó kötelezettség is kevesebb. Igény támad takarításra, főzésre, de a hozzátartozó, sürgető kényszer kevesebb, enélkül is elvégezzük őket. Egyedül a munka jelent kivételt ez alól, ami viszont kap egyfajta bizonytalan színezetet a távolság okán, nincsenek meg azok a visszajelzések, amelyek egy munkahelyen a fizikai együttlét keretében természetesen adódnak.

A faluban nem szenvedünk hátrányt, itt tényleg ismeri egymást mindenki, ami nemcsak egymás megsegítésében nyilvánul meg – ez a városokban is működik -, hanem például abban is, hogy a helyi boltban lehet hitelre is vásárolni, illetve már egy hónapja házhoz is rendelni, telefonon. Persze, csak a faluban vállalják, igazából ez illegális, miután hűtött élelmiszert csak hűtőkocsiban lehetne hivatalosan szállítani. De ezen a három utcányi területen nyilvánvalóan nem romlik meg semmi öt perc alatt. Viszont az idősek számára ideális, miután az internetes házhozrendelés számukra lehetetlen küldetés volna. Telefonon viszont el tudják mondani, hogy Katikám, tudod, azt a szalámit kérem, amit szeretek. De Katika igazából telefon nélkül is tudja.
Elvileg akár ki sem kellene mennünk a városba, mert ha szükségünk van valamire, ami nincs a boltban, akkor beszerzik a lehetőségekhez mérten. Dohánybolt is van, heti kétszer jön egy mobil-bankautomata egy teherautóval (a boltos tudja, mikor), egy órát áll itt, azután továbbmegy. A gázpalack-csere is hasonlóképpen történik (normál időkben a kocsmában van erre lehetőség), illetve az ismert dallamú hűtőkocsi is jár erre, bár elég gyorsnak kell lenni, hogy elkapjuk.

Úgy veszem észre, az idősebbeknek itt kevésbé van veszélyérzetük, amit meg is tudok érteni, hiszen nem olvasnak internetet, az nem ijeszti őket, a tévében látottak távolinak tűnnek, kint pedig nem járkál sokkal kevesebb ember, mint eddig: az ő életükben úgy igazán nem tapasztalható semmi változás. Így aztán ugyanúgy átjárkálnak hozzánk, mint eddig, mindenféle maszk és kesztyű nélkül, magányukat enyhíteni. Ha figyelmeztetjük őket, hogy vigyázzanak magukra, csak legyintenek. A gyerekeik is hasonlóan gondolkodnak, mert a legutóbbi hétvégén – de már a kijárási korlátozás ideje alatt – még rengeteg ház előtt tipikusan ott állt egy autó, félig az úton, a kertben pedig berregtek a fűnyírók. Mi is kaptunk a családnak szánt süteményből – a gyerekekre való tekintettel mindig részesülünk ebben az örömben. Az itt lakó fiatalok pedig sokszor maguk hozzák el látogatóba az idősebbeket, unokázni, igaz, a szabadban töltenek velük időt.Kirándulni bőven lehet, a környék gyönyörű, már sétálni is megéri, fel a dombra, aminek a tetején egy kedves templom terpeszkedik egy gyönyörű kerttel, szép, nagy fákkal. Egy alkalommal a három óra alatt, amit fent töltöttünk, egyszer járt csak arra két maszkos lány. Szürreális apokalipszis-élmény volt, a természet közepén, gyönyörű napsütésben, a világnak a legvégén.

Persze, a félelem minket is megtalál néha, alaktalan, nem igazán megfogalmazható konkrétumok nélkül, teljesen irreális, de fájdalmas képek formájában, amelyek lejátszódnak a fejünkben, és leginkább a gyerekekre vonatkoznak. A szüleink iránti aggodalom reálisabb, de távolinak tűnik egyelőre, inkább az érzelmi állapotukért aggódunk, mint a fizikaiért.

De a hétköznapok reálisak és kiszámíthatóak, szemtelenül jól élünk, hiszen annyi bevételünk van, hogy legyen mit enni, másra pedig nem kell költeni. Meddig lesz elviselhető a lét könnyűsége? S milyen nyomokat hagy a személyiségünkben ezután? Előrevisz a nagyobb belső béke, vagy a lustaság felé lök majd? Kreativitás szabadul fel vagy csak a könnyebbik út bútort festeni a munkánk helyett? Hogyan szuszakoljuk majd vissza magunkat a keretek közé újra? A régi, örömteli biztonságot nyújtja majd, vagy olyan lesz, mint felvenni egy fűzőt? Ha lesz fűző egyáltalán…

– FK –

Szépítők Magazin

2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.