Keserűn. Cukorral hazudod magadnak, hogy a kávé finom
– Kérsz egy kávét?
– Igen, köszi.
– Szereted?
– Utálom. Keserű.
– Akkor miért iszod?
– Mert kell, hogy felébredjek.
– Mással nem tudsz felébredni?
– Nem. De nem is próbáltam. Mindenki kávézik, hogy felébredjen.
– Nem mindenki.
– Az nem számít. Vannak bolondok. De azok a módszerek nem segítenek. Álmos vagyok, bágyadt vagyok, kávé kell.
– Na jó, de nem muszáj keserűn inni. Tehetsz bele cukrot, tejet.
– Az csalás. A kávé keserű.
– Igen, üresen keserű. Persze sokan szeretik úgy.
– Hát én nem. Pocsék íze van.
– Épp ezért ízesíthetnéd. Cukor, tej… rum, konyak akár.
– Nem, az nem rendes kávé.
– Nem ébrednél fel tőle?
– Nem tudom. Én üresen iszom a kávét.
– De azt nem szereted.
– Nem. Utálom.
– Keserűn én sem szeretném. De teszek bele cukrot. Úgy finom. Illatos, zamatos… és édes is.
– Mert hazudsz magadnak. Az nem kávé.
– Már miért ne lenne? Kávéból főzöm.
– De értsd meg, a kávé, az keserű.
– Amíg bele nem teszem a cukrot.
– Az már nem igazi kávé.
– Hát jó, legyen. Viszont finom.
– Na látod, ez a te bajod! Egy álomvilágban élsz. A kávé keserű, az élet pedig kegyetlen és fájdalmas. Akármerre nézek, látom. Mert nyitva a szemem. Már a nap is ezzel a pocsék, keserű ízzel indul. Te pedig nem vagy hajlandó ezt tudomásul venni. Cukorral hazudod magadnak, hogy a kávé finom. Aztán még a végén azt is megmagyarázod, hogy az élet napsugaras és teli van boldogsággal?!
– …
– Na?
– Már nem. Neked nem.
– Miért?
– Mert számodra a kávé keserű. Még ezen a tapasztalatodon sem tudok a te akaratod ellenére változtatni, pedig csak két kanálka cukorról volna szó. Mit is mondhatnék én neked az élet napsugarasságáról?!
– Sosem ittam másképp a kávét, mint üresen.
– És ez kötelez bármire is?
– Mégis mit akarsz tőlem?
– Semmit. Te akarhatsz belekóstolni az édesített kávéba.
– Miért akarnék?
– Erre csak te tudod a választ.
– Akarjak?
– Ezt sem mondhatom meg neked.
– És ha akarok? És ha jó lesz?
– Akkor mi lesz?
– Ezt kérdezem.
– De miért te kérdezed tőlem? Mi lesz, ha megkóstolod a kávét másképpen?
– Hááát…
Felállok, magára hagyom a két csésze kávéval. Mindkettő még érintetlen, de az enyémben két cukor van. Mire visszaérek a mosdóból, látom, hogy üres a csészém. Épp kicseréli a kettőt. Persze „nem láttam semmit”. „Gyanútlanul” belekortyolok a kávéba – persze, hogy keserű.
– Pedig úgy emlékeztem, hogy tettem bele cukrot – dünnyögöm.
Nem leplezem le. De már tudom, hogy legközelebb cukorral fogja kérni a kávét. Vagy konyakkal, ki tudja, mit próbál még ki addig. És tudom, hogy soha az életben nem fogom az orra alá dörgölni, hogy eddig keserűn itta.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
