Régi könyvhetek a Vörösmarty téren. Amikor Márai Sándor beleszeretett Tolnay Kláriba
A Duna felől savanyú, mégis édes szél szaladt a Vörösmarty téri fák közé, megremegtetve az élettel teli friss, zöld leveleket, amik úgy zizegtek, mint az iskolás lányok, amikor valamely fiú osztállyal keresztezte útjukat a délután. Márai, mint mindig ilyenkor, végigsétált a könyves sátrak között, hátratett kézzel szemlélgette a míves gondossággal kötött könyvek gerincét, az aranyló, díszes betűket, és arra gondolt, hogy a kötet belseje vajon mennyire lehet meghintve a szenvedély, a vágy, a való élet porcukrával, mennyire tálalható a délutáni tea, vagy az esti lámpa fénye mellé.
Világos öltönyt viselt, csokornyakkendőt, haját gondosan hátrafésülte, láthatóan frissen borotválkozott, úgy festett a kíváncsiskodó postás kisasszonyok és zongora tanárnők között, mintha skatulyából húzták volna ki. A tér tele volt a könyvek mámorával, a színes képzelet buja szagával, s mivel az író munkája az önként vállalt magány kéjes boldogtalansága, Márai szerette ezeket a napokat, amikor íróként kiléphetett a sorok rácsai közül és elvegyülhetett azokkal, akiknek megérinti a szívét.
Ragyogott a tér, a Gerbeaud teraszánál beszélt meg találkozót Thomas Mann-nal, a német már ott várt rá, elegáns zakóban, aminek az elülső zsebéből golyóstoll kandikált ki. Gondoljunk bele, Márai Sándor és Thomas Mann a Vörösmarty téren, ahol a Gerbeaud édes, kis pincérnője fölismerte nyomban a nagy külhoni írót, ezért németül kérdezte meg, hogy mit óhajt fogyasztani, Márai pedig már frankfurti éveiről mesélt, hogy neki a város túl fülledt és zsúfolt volt, túlságosan sok volt ott a pénz, ami félelemmel töltötte el az embereket. Frankfurt, Márai szerint tele volt akkoriban csömörre ingerlő, édeskés jóllakottsággal. Azt már a kávét kevergetve, nevetve tette hozzá, hogy ráadásul abban az időben egy hölgyet volt szerencséje valamely éjszakai vonattal megszöktetni Berlinbe, vagyis „szerencsére”, nem sikerült karriert csinálnia Frankfurtban.
Az egyik könyves bódé mellett, kampós botjára támaszkodva Móricz ácsorgott, szépséges nőkkel vetetve körül magát, színésznő felesége közel hozta Zsiga bá’-hoz a szépséget, amit még kislánya, és titkára, Virág sem bánt, tudta, hogy édesapjának úgy kell a fiatal szépség, mint a kiszáradt, szikes, töredezett földnek a békés tavaszi eső. Márai már messziről biccentett, a színésznők neki is kedvére valók voltak, különösen egy megindító mosolyú, szőkés művésznőt követett éledező áhítattal, de kicsikét röstelkedve a vágy fölülkerekedése miatt.
Tolnay Klári
Márai a Tolnayért volt oda. És fogalma sem volt még ezen a nyári napon, hogy néhány esztendő múlva, majd főszerepet kap Tolnay Klári a Varázs című darabjában, hogy a próbák után együtt ülnek a Múzeum Kávéházban és a meleg csend, ami köztük feszül beszédesebb lesz minden színdarabnál. Hogy is gondolhatta volna az író, hogy verseket ír majd Tolnay Klárinak egy ismeretlen kínai költő álcájába bújva, s a legszebb írásban így mondja el a kétkedéseit:
Akarsz hallgatni velem? Jere, hallgass.
(„A szó a hallgatásban lesz hatalmas”
– Idegen költő írta ezt, szegény, Egyedül élt a föld másik felén -)
Hallgass velem. Úgy hallgass, mint a csókban
Hallgat a száj, mint vágy a bujdosókban,
Hallgass, mint magzat a mély anyaméhben
Vagy mint a nő, ha némán mondja: „Még nem!”
A tér a szavak tollaival volt tele, zizegtek a fákon az erőre kapott levelek, mint a lányosztályok kicsi hölgyei, ha fiúk keresztezték az útjukat. A Duna felől hajók kürtje feleselt a kora nyárral. Thomas Mann Márai Sándorral lépkedett Móricz Zsigmond felé, miközben a bódék között magas sarkú cipőben Tolnay Klári libegett drágán mosolyogva. Ünnepi könyvhét volt a Vörösmarty téren, a leírt mondatok ünnepe, az ölbe ejtett könyvek fölött ábrándozó kisasszonyoké, akiknek az ölében egy szép Márai sor nyomán pillangók verdesték a szárnyukat.
Nyitóképen balról: Móricz, Püski Sándorné, Augusta Paton (Kemény Jánosné), Kemény János és Márai Sándor, 1936.
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.