Nélkülem múlsz el, életem. Ki adja meg az engedélyt a boldogságra?

Milyen jó volna, ha lenne egy hivatal, ahol a jogosítványhoz vagy építési engedélyhez hasonlóan kiállítanának számunkra egy papírt, amely feljogosít arra, hogy boldogok legyünk! Ha bárki a boldogságunk útjába próbálna állni, elég volna meglobogtatni az engedélyünket, és beláthatná, hogy jogunk van a boldogságra.

Terápiában és baráti beszélgetésekben egyaránt sokszor jutunk el a boldogság témájában ahhoz a ponthoz, ahol feltesszük a másiknak vagy magunknak a kérdést: mire vársz? Tapsra? Engedélyre? Van egy bizonyos személyiségtípus, amely az érintettekben egy olyan (tév)hitet ültet el és táplál, miszerint ők majd csak akkor kerülnek sorra a fontossági listán, amikor

1.) mindenki másnak (aki fontosabb, ugyebár) teljesítették minden kívánságát,

2.) és ezek a fontos emberek azt mondják, hogy oké, most te jössz, menj és éld az életed, legyél boldog.

Természetesen viszonylag ritka, hogy az „elnyomó” ilyen nyíltan és őszintén kommunikáljon az „elnyomottal”, hiszen a nyílt agressziót túlságosan könnyű felismerni, így „áldozata” netán idő előtt elmenekülne, illetve azért is, mert az agresszor nem szeret ám önmaga előtt agresszor lenni.

Amikor a kognitív disszonanciáról tanultam, megismerkedtem azokkal az alapvető axiómákkal, amelyek szinte minden ember elméjébe be vannak épülve. Az axióma egy olyan tétel, amelyet nem szükséges bizonyítani, anélkül is elfogadjuk. Ilyen axióma például az, hogy „én egy jó ember vagyok, igazságos, racionális”. Magyarán igen kevesen vannak, akik önmaguk előtt – tökéletes lelki békével, mosolyogva – bevállalják, hogy „én egy rohadék gazember vagyok, igazságtalanul, ok nélkül bántok ártatlanokat és teljesen irracionálisan cselekszem”.

Ennek semmi köze az önostorozáshoz, vannak (kevesen!), akik ezt vallják, és teljesen jól vannak így. De az emberiség túlnyomó többsége az axiómák szerint működik. A történelem millió példát ismer arra, hogy világnagy gazemberek tökéletesen igazolták önmaguk előtt a gaztetteiket, meg voltak győződve arról, hogy ők bizony nagyon is jó emberek, akik – sajátos logikájuk szerint – a lehető legjobbat teszik a világnak. S ami esetleg mégsem olyan jó, ahhoz is megvan az alapjuk, okuk, joguk.

Aki tehát abban nő fel, hogy neki elsősorban meg kell felelnie másoknak, fontos, hogy döntései boldoggá tegyék a szüleit, a főnökeit, hitvesét és gyermekeit, de még a harmadik szomszédot is, egy idő után arra ébredhet, hogy még mindig nem jött el az ő ideje, pedig már ennyi vagy annyi éves.

Tökéletes ébresztő-pillanat egy kerek évforduló. Rendben, ráébredt arra, amit Henri Michaux így fogalmazott meg: „nélkülem múlsz el, életem”. No de a régi program még működik! Más mondta meg eddig, mi a teendője, mások engedélye és jóváhagyása mentén cselekedett – és tett nyilván ezer és ezer jó dolgot, ami azoknak a „másoknak” jó volt. Ám ha netán a „másoknak jó” egybeesett a „neki magának is jó”-val, az afféle bónuszcsont volt csak. Igazából

az elnyomót, az agresszort egyáltalán nem érdekli, hogy az elnyomott fél boldog-e abban az életében, amelyet az elvárások, parancsok, követelések korlátai és kerítései között él.

Ha tehát az elnyomottban magadra ismersz, egyvalamire ne számíts: arra, hogy bárki a világon engedélyt fog neked adni arra, hogy a saját életedet éld, hogy boldog legyél, hogy kövesd a szíved vágyát stb.

Egyrészt azért, mert az agresszorok kívánságlistája soha, ismétlem, soha nem ér véget. Persze ügyesen, egyesével adagolják… Néha be is lengetik az „utána azt csinálsz, amit akarsz” ígéretét. Csak végezd el azt az iskolát, amit ő választott neked. Csak legyen egy olyan munkád, ami neki megfelel. Legyen olyan lakásod, olyan környéken, olyan függönnyel, ami nekik tetszik. Házasodj (vagy ne), legyen annyi és olyan nemű gyereked, ahogy azt ő megálmodta. Járj templomba, meccsre, makramészakkörbe, vagy amit csak ő helyesnek tart. És persze „utána” azt csinálsz, amit akarsz, hiszen a te életed!

Az agresszor nem tudja, hogy agresszor. Ő csak jót akar. (Na jó, van, aki tudja. S nem is biztos, hogy az a rosszabb. Az amorális ember mindig veszélyesebb, mint az immorális!) Az agresszor nem is tud neked engedélyt adni. Egyrészt képtelen rá – másrészt pedig senki nem adhat NEKED engedélyt, csak TE MAGAD. Sem maga az agresszor. Sem egy jóbarát, szerető hitves, szakavatott terapeuta, dicsfényben fürdő guru. Ugyanis senkinek, de senkinek nincs hozzá joga, nincs hozzáférése. Olyan ez, mint egy számítógép esetében a rendszergazdai jelszót igénylő beavatkozás.

Csak a rendszergazda – az életedet illetően te magad – férhet hozzá ahhoz a területhez, ahol a boldogság-kapcsoló lapul.

Ráadásul nem csupán esze ágában sincs ilyesmit engedélyezni számodra egy másik embernek, de – aki eddig profitált az alárendeltségedből, az utálni is fog miatta. Mások értetlenkedni fognak. Te totálisan elveszett leszel, hiszen olyasmit kezdesz csinálni, amit eddig nem csináltál. Egyszóval: nehéz lesz. De visszanyerheted az életedet. Remélem, neked is MEGÉRI!

Major Virág

Külsős munkatárs

Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.