Mind kicsi legók vagyunk. Avagy kikhez tudunk jól kapcsolódni?
Annyira egyértelmű, annyira nyilvánvaló, igaz? Van róla dalocska is, amelyben „mint két kicsi legó” javasolja a szerző a kapcsolódást kiszemeltjének. No de mit is jelent a „legóként” való kapcsolódás? Mert az bizony tény, hogy a „legó-kapcsolat” legtöbbünknek igen jó megoldás az élet több területén is.
A játék feltalálója Ole Kirk Christiansen olyan kapcsolatot talált ki két építőkocka között, mely elég erős volt ahhoz, hogy egyben tartsa az elemeket, ám mégis könnyen szét lehetett szedni őket, ha a gyermek úgy akarta. Megvalósított egy „arany középutat”, és akkor ez még csak a mennyiségi szempont. A „sima” építőkockákat ugyan egymásra lehetett helyezni, de elég volt egy erősebb mozdulat, és ahány kocka, annyifelé gurult. Vagyis bármilyen „stressz” hatására a rendszer már hullott is szét. Ha pedig összeragasztjuk vagy összeszögeljük a kockákat, akkor az, amit összebarkácsoltunk, már egyben marad, ha tetszik, ha nem. Egy rugalmatlan rendszer ugyanúgy képtelen a fennmaradásra, mint a könnyen széteső.
A legó pedig mit is mutat? A komplementer kapcsolat erejét.
Hiszen nem más történik, mint hogy a „kidudorodás” csatlakozik a „mélyedésbe”. A „többlet” rátalál a „hiányra”. Ennek tanulsága leginkább a maximalisták és perfekcionisták számára jelent kincset, akár magukkal szemben várják el a tökéletességet, akár a másik emberrel szemben. Lehet, hogy a tökéletességért tudjuk csodálni embertársunkat, már persze csak úgy messziről, de szeretni, kedvelni csak úgy vagyunk képesek, hogy embernek látjuk, olyannak, aki bizony nem tökéletes.
Amikor a tökéletességre törekszünk, az geometriai formákban a gömböt célozza. Na de mihez tudunk kezdeni egy gömbbel? Nem lehet rajta fogást találni, hiszen nincs rajta fogantyú, nem lehet kapcsolódni hozzá, csak roncsolással, tehát előbb el kell pusztítani a „gömbségét”, például fúrással, és a keletkezett lyukba már be lehet ütni egy tüskét, amivel aztán kapcsolni lehet máshoz. Még a klasszikus építőkocka simára csiszolt oldalai és szépen elcsúsznak egymáson, ott sincs valódi kapcsolódás.
A legókockáknál az egyidejűleg rendelkezésre álló bütykök és mélyedések szépen rámutatnak arra, hogy úgy általában miféle lény az ember. Természetesen mindenkinek másutt vannak „bütykei” és „mélyedései”. És a legóval ellentétben nem is feltétlenül kapcsolható össze mindenki mindenkivel (egy magasabb síkon igen, itt a Földön nem, de nem is ezért vagyunk itt). Ám mindannyiunknak van egy csomó „bütyök” és egy csomó „mélyedés” a lényében. Geometriailag tehát nem vagyunk „tökéletesek” –a kapcsolódás lehetősége szempontjából viszont épp ezek a bütykök-mélyedések tesznek bennünket (ha nem is tökéletessé, de) alkalmassá.
Ahogyan ma már többféle legó van, amelyek egymással nem építhetők össze, úgy az ember sem automatikusan összeillő bármely más emberrel. Nem mindenki kedvel mindenkit, mégis, mindenkit kedvel valaki. Érdekes, ugye? S hogy kik kedvelnek épp téged? Nos, azok, akikkel körülbelül azonos mennyiségű és formájú „bütyköd és mélyedésed” van. Azok, akikkel azonos nagyságrendűek a képességeid, mennyiségben és minőségben is. Azok, akikkel hasonló mértékű problémáid, gondjaid, fájdalmaid, tragédiáid vannak.
Kétféle embert nem fogad be egy közösség. Egyrészt a „gömböt”, a tökéletest. Mármint azt, aki az „átlagnál” tökéletesebb. Igen, jobban néz ki, sikeresebb, karcsú is, egészséges gyereke is van, boldog házassága, szeretett karrierje, hobbija, ideje mindenre, és még az orchideája is hajlandó virágot bontani. Bosszantó! Szeretik az ilyet? Az élet kitűnő tanulóját? A boldogat? Dehogyis! „Gömb” az ilyen ember, képtelenség kapcsolódni hozzá, hiszen sem a „bütykeinkkel”, sem a „mélyedéseinkkel” nem tudunk úgy fordulni a „gömb” felé, hogy abból kapcsolat legyen.
A másik elutasított ember az, akinek sokkal rosszabbul megy. Őt egyszerűen fáj látnia a többségnek, kellemetlen a jelenléte, „bütykök” helyett „tüskéi” vannak, „mélyedések” helyett pedig „lyukak” tátonganak benne. Míg az első esetben a saját „tökéletlenségünk” fájdalma miatt utáljuk ki a „tökéletest”, itt az ő nyomorultságával fáj szembesülnünk.
Mit tehet a „gömb”, ha kapcsolódni szeretne mással, „mint két kicsi legó”? Nos, valójában ebben az emberi életben senki sem tökéletes gömb. Akad ott egy-két kis „felületi hiba”. Ezeket nem kellene elsminkelni. Persze az, akit egy életen át arra dresszíroztak (általában születése óta kapja ezt a programot az ember), hogy neki tökéletesnek kell lennie, kitűnő bizonyítványtól a porcelán bőrig mindenben, annak nagyon nehéz ebből engednie. Annak a „legónak” sem könnyű, aki fehér paripán érkező „gömb” partnerre vágyik – jól teszi, ha idejekorán megérti, rosszul járna, ha beállítana egy ilyen partner, hiszen nem sokra jutnának egymással.
És mi a teendő, ha „tüskék-lyukas” állapotú ember érkezik a közösségbe? Erről szólnak a segítő foglalkozások, erről szólnak a „nem-hivatalosan-csak-egyszerűen” jó emberek. Kibírni a tüskék szúrását, a lyukak szédítő mélységét, s – ha az érintett maga is akarja és együttműködik – szépen finoman csiszolgatni a tüskéket bütykökké, a lyukakat pedig betömögetni addig, amíg mélyedésekké szelídülnek. Mit nyer ezzel a közösség? Egy új legódarabot. Aki aztán nagyon jól oda fog illeni valahová, oda, ahová a Jóisten őt szánta.
Nyitókép: Eva Peris, Flickr
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
