„Ott egy démon, a kövön.” Hallucinációk evolúciója, avagy az életre vetülő sötét árnyak
Volt egy olyan nap az életében, amikor háromszor állt mellette Bruce Willis. Fehér atlétában volt, koszosan, izzadtan, véresen, épp valami akcióról jöhetett, szamurájkarddal a hátán. Sokat nevettek ezen akkor, Tamással, hogy itt van, tíz centire tőle, de nem látja és nem érintheti meg. Szilvi ránézett a semmire, maga mellé, próbálta elképzelni, amit a férje lát. Később gyakran eszébe jutott, miért pont szamurájkard, nem volt ilyen filmje Bruce Willisnek. A Kill Billben volt a szamurájkard, de abban Bruce Willis nem szerepelt. Egyszer aztán rákeresett a neten, és kiderült, hogy a Ponyvaregényben ölt vele, és ezután hangzott el az az ominózus mondat, amit egész életükben emlegettek egymásnak Tamással: „Még ma elutazol. Ma este. És ha elutazol, el leszel utazva.”
Vajon kutatta valaha pszichiáter a hallucinációk ihletforrását, miért pont ezeket állítja össze a beteg agy?
Az elsőben még volt valamennyi realitás. Az intenzíven, az ország legjobbján, ahová helikopterekkel is érkeznek sérültek, besétál egy mentőkutya. Süt a nap, mondta akkor a nővér, ahogy kinézett az ablakon: jönnek a motorosok. Szilvi később ezt gyakran idézte az ismerőseinek, ha motorozásra adták a fejüket, de akkor egy quadost hoztak be, legénybúcsú volt, részegen fejre állt, bukósisak nélkül. Ötven év körüli volt, fiatal felesége a második lehetett, a nővérek háborogtak, mert be akarta hozni az egyéves gyereküket látogatni. Szilvinek a kapuzárási pánik jutott eszébe a férfiról, aki a kómából már nem tért magához, legalábbis ameddig Szilvi követte a sorsát, de ha később mégis, súlyos agysérüléssel kell élnie.
Még sosem látott intenzív osztályt, és minden, az életükre vetülő halálos árnyék ellenére, ez érdekes volt. Nem egy helyiségből állt, egy labirintusszerű folyosó vezetett végig az egészen, jó pár mellékteremmel, némelyik talán vészhelyzetekre, katasztrófákra volt fenntartva, nem látta egyértelmű funkciójukat. Egyszer látott egy zsilippel leválasztott szobát, az ajtaján egy egzotikusnak tűnő baktérium nevével. Aprócska ablakon át idős embert látott meg, rákeresett a latin szavakra, mint annyi mindenre, amivel akkoriban találkozott, de kiderült, hogy csak egy kórházi fertőzés, gyógyszerrezisztens, ezért kell a zsilip. Egyszerre meglepően modern és szürreális volt a nagyterem, ahol Tamás is feküdt a műtét után, a gépeket felülről lógatták be a betegek mellé, nem lábon álltak, így a légiesnek tűnő berendezéseket könnyen mozgatták fel-le, jobbra-balra. Folyamatos volt az ütemes zümmögés, a szívhangok és lélegeztetőgépek hangja, és középen, a monitorok ölelésében nagyszámú személyzet tevékenykedett.
Ma volt itt egy mentőkutya, mondta Tamás, tök aranyos volt, nézelődött erre-arra, idejött, megszagolgatta a kezem. Szilvi elmosolyodott a gondolatra, miközben kételkedett, hogy tényleg beengednek az intenzívre egy kutyát, még ha mentőkutya is. De lehet, csak hallucináltam, mondta Tamás maga, a műtét után ez mellékhatás lehet. Csak átmeneti.
Csak átmeneti. Gondolhatta volna tulajdonképpen, hogyha omlás van, akkor tényleg minden, de minden össze fog omlani pillanatok alatt, nemcsak Tamás halála vár rájuk, hanem az odáig vezető út sem lesz olyan, mint Szilvi elképzelte a diagnózis után, hogy majd étterembe járnak, nyaralni mennek, élvezik az életet. Minden olyan pontnál, amikor az orvos azt mondta: van egy kevés százalék esélye ennek vagy annak, akkor az a kevés százalék jött össze. Maradt az átmenetinek szánt bénulás, a hallucináció is.
Mikor mehetek újra dolgozni, kérdezte az orvost Tamás valamikor, Szilvinek erre összeszorult a szíve, annyira nem volt ennek értelme, már akkor hetek óta folyton eltévedtek a városban és elkéstek mindenhonnan, olyan volt, mint akinek agyvérzése van, összekeverte a betűket is, amikor írt. Szilvi mindig rábízta magát a kapcsolatukban, pláne a kicsi mellett, így aztán ő is beleragadt vele a térbe és az időbe, mígnem kénytelen volt elismerni, hogy valami nagyon megváltozott.
Később, az idegsebészeten még azért valahogy vicces kedvükben voltak, a látomások szórakoztatták őket. Egyszer elhúzott az ágy felett egy csillagromboló, itt megy, mondta Tamás, de lassan. Szilvi is felnézett, látta a szürke, szögletes részekkel tarkított felületét, aztán jött Bruce Willis, többször is. Álltak ketten a kórházi ágy mellett, Szilvi és a hallucináció, és nézték Tamást.
Valahogy a szomorú percek, a kétségbeesés mindig belesűrűsödött valami sírásba, a többi időben inkább inztézkednivaló, tennivaló dolgok voltak, így lehetett az, hogy nevetett. Csak egy nagy kiborulásra emlékezett később, ami hosszú volt és elengedett, igazi zokogás, semmivel sem törődve, ülve a folyosó padlóján. Már ismerték őket akkor, a történetük megható volt, egy nővérke odahozott egy széket, hogy üljön arra legalább. Mondani nem mondott semmit, nem lehetett volna semmi értelmeset. Más, nagy kiborulás nem volt, valahogy úgy gondolt magára, mint aki szerepet játszik, a hősét, aki most mindent a kezébe vesz és túlél. Úgy érezte, átmenetileg elhalasztja az összeomlást, de az végül igazából soha nem következett el.
Otthon aztán mégis hatott rájuk a maguk módján az, hogy ez huzamosabb ideig így marad, nem mennek vissza a régi életükbe, nosztalgiában élvezve az utolsó napokat, folytatva, ahol abbahagyták, hanem új életük lett, a bénult testtel igyekeztek megtanulni bánni mindketten. „Ott egy démon, a kövön.” Szilvi arra fordította a fejét, és megijedt, ahogy elképzelte, a konyhát a nappalitól elválasztó, fehér téglákból kirakott bárpult előtt állt, úgy gondolta, patája van, furcsán néz ki a kövön, a Faun labirintusa ugrott be. Nem csinál semmit, csak néz, mondta Tamás, és ez fenyegető volt. „Kanyargós szarva van, mint a Faun labirintusában.” Tizenöt év alatt annyi filmet láttak együtt, összeért a képzeletük, állapította meg Szilvi, ez lehet az igaz szerelem, ha a másik hallucinál, te is látod.
Aztán mégis jobban lett, tanulgatott a kerekesszékkel közlekedni, a munkát leszámítva visszaszivárgott az életükbe néhány régi elem. A Született feleségekbe illő környék szomszédságával újra összejártak egymáshoz, bár mindenki inkább hozzájuk jött, volt karácsony, szilveszteri buli, s olyan este is, amikor csakúgy áthívták borozni a mellettük lakó házaspárt. Nem tudta Szilvi, hogy életében nagyon hosszú ideig az lesz az utolsó alkalom, amikor így lát vendégül barátokat, piacon vett kézműves sajtokkal, ropogós bagettről vágott szeletekkel, finom borral, almával, dióval, olívabogyóval. Ez volt a gyors, de lehengerlő megoldása, ha nem volt ideje készülni a vendéglátásra. Elég komoly beszélgetés is folyt, mint régen, politikai események kerültek szóba, Tamás véleményére voltak kíváncsiak, meglepően átlátta a helyzetet, mint régen.
Szilvinek eszébe jutott az előző este, a Csillagok között című filmet nézték, Tamás magyarázta el az egész fizikai háttérét, a tér-idő kontinuumot Szilvinek, aki nem értette. Viszont Tamás meg azt nem bírta követni, mi történik a szereplőkkel az egymást követő eseménysorokban, egyszerű történéseket képtelen volt lekövetni az agya. Milyen érdekes, hogyan nőnek bele a beteg sejtek az agyba, az értékes idegsejtek közé, hogyan fogják be azokat, hogy kioperálni sem lehet őket onnan, hogyan befolyásolják azt a területet, amerre járnak, időérzéket, mozgást, térérzékelést, de pont elkerülik azt a részt, ami a világegyetem működéséről szól.
Van ott valami – mondta bele Tamás egyszer csak a borozásba, a betegség egy szerencsés mellékkörülménye volt, hogy ez a köd, ami az agyára borult, valahogy letompította az érzéseit, soha nem félt, szomorú se nagyon volt, kétségbeesett végképp nem. De most rémület volt a hangjában. Így Szilvi is úgy kérdezett vissza és nézett az ablak melletti falra, hogy később úgy érezte, ennyire nem kellett volna kiadnia az érzéseit mások előtt, habár ők elég természetesen reagáltak. Egy újabb hallucináció, lényegében véve nem fenyegetőbb vagy rosszabb, mint a többi, mégis erősebben hatott: egy néger csecsemő mászott a falon négykézláb, átment a plafonra is, mint a Trainspottingban.
Erről sokszor jutott eszébe a kérdés, hol volt a gyerek éppen akkor, mi volt vele egyáltalán mindig abban a tíz hónapban. Biztosan etette, altatta, szoptatta, de erről semmilyen emléke nem maradt, egy-két foszlány csak. Nem emlékezett, hogyan tanult meg járni, pedig akkor történt ez is, mik voltak az első szavai. Vajon milyen kötődési sérüléseket szerezhetett be egy ilyen elhanyagolt helyzetben?
Ez volt az utolsó olyan hallucináció, amiről Szilvi tudott, talán az apa ébredt fel utoljára valahogyan és teremtett képzetet. Később, amikor már beszélni is alig tudott, csak egyre többször és hosszabban nézett a semmibe, Szilvi feje mellé. Ha ő is arra nézett, akkor már nem látott semmit.
– FK –
Nyitókép: lifeofpix.com
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
