Miért hazudunk önmagunknak, és miért hisszük is el?
Képzeld el az alábbiakat: megfogadod, hogy hétfőtől szigorú diétába kezdesz. Kedden viszont egy stresszes nap után nem tudsz ellenállni egy hatalmas szelet csokitortának. Ahogy az első falat lecsúszik, felébred a lelkiismereted: „nem szabadna, nem ez volt a terv!” A torta mégis elfogy. Igyekszel megnyugtatni, felmenteni magad: „megérdemlem, nehéz napom volt”. Vagy: „majd holnaptól diétázom.” Mi történik ilyenkor? Hallottál már a kognitív disszonanciáról?
Mi is az a kognitív disszonancia?
Leon Festinger 1957-es kognitív disszonancia elmélete szerint az emberek belső összhangra (kognitív konzisztenciára) törekszenek. Ha két kogníció (tudattartalom, hiedelem) vagy egy viselkedés és egy hiedelem ellentmond egymásnak, akkor kellemetlen feszültség, azaz disszonancia keletkezik. Ez a szorongáskeltő állapot hajtóerőként működik, ami arra ösztönöz, hogy a feszültséget csökkentsük.
A kognitív disszonancia tehát valamiféle belső ellentmondás hatására kialakuló feszültséget jelöl. Például, amikor a gondolataink, a szándékunk – a követni vágyott, vélt értékrendünk – nem hozható összhangba a tetteinkkel. Ez belső feszültséget okoz – optimális esetben -, ami jó hír, hisz azt jelzi, van belátásunk, önreflexiónk, működik a belső iránytűnk. Csakhogy a feszültség ettől még nem tűnik el, ezért inkább korrigáljuk a hozzáállásunkat, önmagunk felmentésére magyarázatokat kreálunk. Olykor meglehetősen furcsa magyarázatokat…
Kognitív disszonanciát jelentéktelennek tűnő, hétköznapi helyzetekben is megélhetünk. Például megveszünk valamit, ami drága, és nincs is rá nagy szükségünk. Az öröm helyét hamar felválthatja a lelkifurdalás. Hogy a megbánást csitítsuk, kreálunk egy önfelmentő magyarázatot. „Majd elajándékozom valakinek.” „Később még jól jöhet.” „Megdolgoztam érte. Megérdemlem.” stb.
Nem mindig könnyű tetten érni magunkat! A valódi szembenézés (a gyengeségeinkkel) kényelmetlen, az önfelmentés viszont tökélyre fejleszhető. Kapcsolatainkban is tudunk ily módon működni. Ilyen az elfogult szülő, aki nem képes szembenézni gyermeke kevésbé jó oldalaival, ilyen lehet a ragaszkodó házastárs, aki mindig felmenti a párját, miután durva megjegyzéseket kap tőle („felidegesítette valaki; tudom, hogy szeret” stb.), ilyen lehet a mérgező munkahelyi légkört akár évekig elviselni („legalább van állásom”, „most rizikós lenne váltani” stb.). Rengeteg példát lehetne még felhozni…
Minél több energiát, időt és érzelmet fektetünk valamibe, annál nehezebb beismerni, hogy az adott dolog/helyzet valójában rossz nekünk.
Ha beismernénk, az azt jelentené, hogy hibáztunk, emellett azt is, hogy nincs a helyzetre előremutató megoldásunk és/vagy nem merünk változtatni. Ez pedig a gyengeség, a tehetetlenség feszítő érzését piszkálná fel bennünk. Sokszor egyszerűbbnek tűnik igazolni a „vakságunkat”, a helyzetben ragadásunkat. Képesek vagyunk a szomorú tényeket megszépíteni, a méltatlan, igazságtalan viselkedésben, az aljas húzásokban az igazságot, a felmentést keresni.
A kognitív disszonancia énvédő stratégia, de nem hatékony, mivel lényegében a fejlődés, változ(tat)ás gátja.
Érdemes figyelni, milyen helyzetekben élünk meg kognitív disszonanciát, azaz belső ellentmondást. Ha felismerjük, ne akarjuk azonnal nyugtatólag „megmagyarázni”. Hagyjuk hatni, és járjuk körül a lehető legtöbb oldalról! Fontos felismeréseket hozhat. Aki képes elviselni a belső feszültséget bizonyos helyzetekben anélkül, hogy rögtön önigazolást gyártana, az az ember, aki valóban képes a fejlődésre.
Nyitókép: ellocofish/Pexels
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
