„Nincs még egy olyan ember, aki annyit lopott, hazudozott, annyi mindenkit kihasznált, mint én.” Kiút a drogfüggőségből. Ádám története
Hogyan tör keresztbe egy felfelé ívelő futballkarriert a drogfüggőség? Hogyan lehet a szülői házban, barátok, csapattársak előtt évekig titkolni a szerhasználatot? Miért nem szúr szemet, hogy időnként százezrek tűnnek el a családi kasszából?
Miként hat egy gyerekre, fiatal felnőttre, ha a szülei dúsgazdagok? Hogyan robbantja szét a bensőséges, bizalmi kapcsolatokat az anyagozás, és válik életstratégiává a kuncsorgás a vissza nem fizetett kölcsönökért. Sorozatos, egyre komolyabb zűrök, hatósági ügyek után vissza lehet-e fordítani az ördögi spirált, önsorsrontó folyamatot?
Rengeteg kérdést vet fel Ádám története. Filmbe illő sztori az övé, ha moziban ülnénk, Scorsese, Tarantino is jegyezhetné. Pontosan azért megdöbbentő, mert valóságos.
Aki először találkozik Ádámmal, egy magabiztos, jóképű, megnyerő fiatalembert lát. Nehéz elhinni, hogy 2020. januárjában azért költözött be a Ráckeresztúri Drogterápiás Otthonba, mert nem volt más választása, a szülei kényszerítették erre lépésre. Nem konkrétan; ultimátumot kapott. Ha nem változtat, fel is út, le is út! Miután a szülői ház volt az utolsó kapaszkodója, önszántából elindult Ráckeresztúrra, a felvételét kérve. Az évek folyamán rengetegszer elsuhant az Audijával a drogterápiás otthon mellett, mivel a közelben lakik, de valószerűtlennek tűnt számára, hogy egyszer majd itt fog kikötni. Hogy itt fogja tölteni a járványügyi karantén időszakát. Hogy végül sorstársai segítőjévé válik, és a rehab lesz a munkahelye.
„Nyíltan beszélek a történetemről, nem ragaszkodom az anonimitáshoz. Időbe telt, mire objektíven rá tudtam nézni a dolgaimra. Kilenc hónap alatt sikerült megtalálni az okokat, és nekem ez volt a legfontosabb. Hogy rájöjjek arra, mi váltotta ki azt, hogy ide be kellett kerülnöm. A terápiámat két erős kezű mentor vitte végig, az egyikük korábban maga is élsportoló volt. Tudni kell, hogy a mentorok nagy része felépült szenvedélybeteg, és ez nagyon sokat számít. Azt gondoltam, amikor bejöttem, hogy nincs még egy olyan történet, mint az enyém. Hogy nincs még egy olyan ember, aki annyi mindent elkövetett, annyit lopott, hazudozott, annyi mindenkit kihasznált, mint én. Aztán szembesültem azzal, hogy mindenki olyan, mint én, csak máshonnét jövünk.
Azt gondoltam, hogy a ráckeresztúri rehabon lezüllött emberek vannak, akiknek már nincs más kilátása. Hatalmas meglepetésként ért, hogy ez nem így van. Bejössz és megölelnek, mindenki lesi a kívánságaidat. Ez nagyon új volt nekem. Az őszinteség is. Aki anyagozik, az nincs ehhez hozzászokva. Kint mindenkinek az átverése megy, itt bent nem. Sőt, ha valaki megpróbálkozik ezzel, úgymond pecózik, azonnal lebukik. Nagyon nehéz átverni a drogosokat, nagyon jó emberismerők vagyunk. És nagyon jó manipulátorok, ismerjük a stikliket. Ha észrevesszük, hogy az illető nem akar meggyógyulni, csak azért van itt, hogy elkerülje a rendőrségi ügyeket vagy mert a szülei berakták, az elég hamar kikerülhet innen. Én sem önszántamból jöttem be, ez volt az utolsó lehetőségem. A szüleim választás elé állítottak: vagy kitalálok valamit vagy mehetek akárhová. Akkor döntöttem el, hogy bejövök. Az első hónap végén változott meg a hozzáállásom, akkor jöttem rá arra, hogy magam miatt kell, hogy itt legyek, mert ha látják rajtam a változást, akkor minden rendben lesz.
(…) Nekem nem volt fizikai elvonásom, mert amfetamint használtam, semmi mást. Nem reszkettem, nem vert a víz stb., de sok lakónak vannak durva elvonási tüneteik a herointól, a biofűtől, a kristálytól… A legdurvább az alkohol. Van, aki alkoholfüggőség miatt kerül ide, és meglátásom szerint az alkoholnak van a legkeményebb elvonása. Egyetlen elvonásba lehet belehalni, az pedig az alkohol. Azt nem tudom, ehhez mennyire kell alkoholistának lenni… Ha a drogokról beszélünk, a heroint és a biofűt mondanám a legdurvábbnak. Ezek rendesen haza tudják vágni az embert. Az elvonási szakaszban mindenki el van szeparálva; egy héten keresztül fent alszanak a szobájukban, aztán szép lassan kezdenek bekapcsolódni az itteni életbe. Hatvan fő befogadására alkalmas az otthon. Vannak tinik is, 13 éves lakó is…
(…) Január végén költöztem be, de nem a január volt a vízválasztó, hanem 2019 vége. Rengeteg tartozást kifizetett édesapám különböző embereknek, bankoknak stb. miattam. December végén az egyik legjobb barátom, akinek már hosszú ideje nem vettem fel a telefont, nem válaszoltam az üzeneteire, felhívta az édesapámat, hogy tartozom neki ötvenezer forinttal, és kérte, hogy adja meg a pénzt. Édesapám annyit mondott, hogy jó, akkor elmegy, és kifizeti, de mire hazaér, találjam ki, hogy mi lesz… Két órám volt, hogy eldöntsem, mihez kezdek. Elsőre tudtam, hogy ez a megoldás segíthet. Amikor hazaért, elmondtam neki, hogy drogproblémáim vannak, és szeretnék Ráckeresztúrra bekerülni.
(…) A szüleim sejtették, hogy problémák vannak, de nem gondolták, hogy ekkorák. Az édesapám az utolsó időszakban az étellel tett próbára gyakran. „Gyere kisfiam, enni!”, hajtogatta, és figyelte, hogy elfogadom-e az ételt. Nem volt étvágyam, volt, hogy a zsebeimbe tömtem a kaját.
Nem volt családi kupaktanács miattam. Nem volt ilyen. Hogy miért, arra a mai napig nem tudok válaszolni. Magamat is hibáztatom ebben. Nem mentem oda a szüleimhez, hogy elmondjam, drogproblémáim vannak. Meggyőződésem, hogy tudták, csak nem mondták. Van egy négy évvel fiatalabb öcsém, ő biztosan tudta. Láttam a szánalmat a szemében… Azelőtt felnézett rám.
(…) Hét-nyolc éve kezdődött. Öt éve hagytam abba a focit. Akkor, mivel nem volt más bevételem, elkezdtem otthonról lopkodni. Soha nem derült ki, hogy én voltam, de szerintem mindenki tudta. Sokszor hallgattam, hogy az anyám már rég kirakott volna otthonról, csak az apám nem engedte. Anyámtól nem tartok, az apám kemény kezű ember. Támogat a mai napig. Kifizette a terápiám költségét – aki megteheti, fizet az ittlétért. Sokkal jobb a kapcsolatom a szüleimmel, mint volt, látják rajtam a pozitív változást, legalábbis bízom benne. Mégis, ha innét kikerülök, nem megyek haza. Ezt a döntést is nehéz volt meghozni, de ahhoz, hogy józan maradjak, ez kell. Nem szeretnék beleesni megint abba a hibába, hogy bármit is követek el, mindig kihúznak a csávából.
A bekerülésemnek fontos mozzanata volt, hogy mindig minden problémát megoldott helyettem az édesapám.
(…) Kiskorom óta tisztában vagyok azzal, hogy nem élünk rossz körülmények között. Kiskoromban is megkaptam mindent. Soha nem mondták azt, hogy ez most nem fér bele. Ha összegekről kell beszélnünk, azt mondanám, hogy a nyolcéves drogpályafutásom alatt 15-20 millió forint ment el drogra. Rengetegszer előfordult, hogy sok készpénz volt otthon, és szemrebbenés nélkül százezreket elvettem belőle. Azokat az alkalmakat nem is mondom, amikor 20-50 ezreket. Szem előtt volt a pénz. Mindig is így volt, és nem volt ebből soha probléma. Nem azt mondom, hogy kint volt az asztalon, az édesapám szobájában volt mindig, de nem tudnék olyan alkalmat mondani, hogy ne találtam volna meg. Nem dugdosta előlünk, legalábbis nem feltűnően.
Nem volt lelkiismeret-furdalásom. Ahogy megvolt a pénz, mentem anyagot venni. A legnagyobb problémát az okozta – utólag látom -, hogy tudtam, nem lesz semmiféle következménye a dolognak. Sokszor észrevették, hogy tűnt el pénz, és szerintem mindig tudták, hogy én voltam. Ha rákérdeztek, szemrebbenés nélkül letagadtam, és onnantól már nem is firtatták tovább. Egymás között nyilván beszélgettek erről, de engem békén hagytak.
(…) Az anyukámnak sokkal több csalódást okoztam, sírt is miattam. Neki szerintem nagyobb szégyenérzete van miattam, mint az apukámnak. Irodai munkakörben dolgozik – pedig nem szorul rá -, az édesapám vállalkozó. Nem gondolom, hogy az anyagi jólét miatt történt velem mindez, de tény, hogy az apukám jól keres. Amíg NB-s focista voltam, én is jól kerestem, volt, hogy havi ötszázezret. Ebből éltem. Tisztában voltam azzal, hogy milliókat is meg tudnék vele keresni. Mindig annyit adtam ki magamból, amennyire szükség volt. Nem törtem magam feleslegesen. Például ha az adott hétvégén rúgtam két gólt, a következő heti meccsre simán elmertem úgy menni, hogy előtte buliztam. Amikor a focit abbahagytam, már intenzív napi droghasználó voltam. Igen, a drog miatt hagytam abba.
Nem akartam, hogy a csapattársaim beszéljenek a hátam mögött, de ez nyilván megtörtént, csak senki sem jött oda hozzám, hogy megkérdezze: baj van?
Pedig a legtöbben kedveltek. Sokszor vissza is éltem ezzel. Volt, hogy nem mentem edzésre, mondván, a hétvégén úgy is játszom. Én soha egy perccel tovább nem maradtam ott az edzéseken, eljöttem, ahogy vége lett.
Önteltség? Nem mondanám, hogy nagyképű voltam, de sokan ezt gondolták, és adtam is rá okot… Tisztában voltam a képességeimmel mindig, sokszor úgy tűnhetett, hogy lenézek másokat. Én úgy gondolom, nem így volt, de voltak, akik emiatt nem szerettek.
Tizenegy évesen kerültem a bentlakásos focisuliba, elkerültem otthonról, kollégista lettem. Minden ott kezdődött igazából… Ott kezdődött a megfelelés. Mindig az idősebbekhez próbáltam tartozni, mindig többnek akartam látszani, mint ami valójában vagyok. Mindig jobb focicipőt, jobb telefont szerettem volna, mint másoknak van. Mindenkinél többet akartam venni a boltban, jobb ruhákban akartam mászkálni.
Igen, lehet, hogy azt hittem, ezekre van szükség ahhoz, hogy kapcsolódhassak az idősebbekhez. Ki is vívtam egyfajta pozíciót, de azt is láttam, hogy sokan kihasználnak. Meghívtam őket kajálni, ilyesmik. Volt két-három igaz barátságom, de mindegyiket elrontottam. Az egyikük nemrég felvette velem a kapcsolatot, gratulált a rehabos sikereimhez. Zárójelben elmondanám, hogy velük kezdtem el drogozni, csak ők meg tudtak maradni szociális fogyasztónak, én nem.
Hogy min múlik ez? Gondolom, elsősorban az élethez való hozzáállás más, és fel tudják mérni a tetteik következményeit. Egy szociális drogfogyasztó vasárnap délután már arra gondol, hogy másnap dolgoznia kell, ezért inkább lefekszik, tiszta marad. Én nem nagyon gondolkodtam ezeken a dolgokon sajnos. Rengeteg szociális fogyasztó van, és nem feltétlenül titkos az életük. Azok is ide tartoznak, akik havonta csak egyszer használnak valamit. Bárcsak ilyen lettem volna én is!
Nagyon egészséges életet éltem 23-24 éves koromig. Tisztán emlékszem az első használatomra. Rögtön beleszerettem az egészbe. A közegbe is, a bulikba… Tipikusan akkor lesz függő valaki, ha már ő magának szerzi be a drogot. Nekem az első alkalom után már kellett a díler száma. Nem akartam várni… Először csak hétvégente használtam, de már szerdán örültem, ha megvan a hétvégi cucc. Imádtam anyagozni, csak a végefelé nem… Hosszú éveken keresztül nagyon sokat adott. Felszabadultam tőle nagyon. Nem foglalkoztam a problémáimmal, a tetteim következményeivel, nem érdekelt, mi lesz holnap, mindig az adott pillanatnak éltem. Ahogy kezdett visszajönni a kijózanodás, rögtön beszívtam, ezért alakult ki a napi szintű használat, és ez a legtöbbünknél így van.
(…) Talán a lopós sztorim a legerősebb. Három napja ébren voltam már, amikor éjszaka passzióból elmentem az egyik budaörsi áruházba, és telepakoltam a zsebeimet autóillatosítókkal, körülbelül 10 ezer forint értékben. Alig voltak az áruházban, a biztonsági őr végig engem figyelt, és amikor ki akartam sétálni, behívott a szobába. Kihívták a rendőröket. Volt nálam 300 ezer forint készpénzben, több milliós kocsival voltam, a rendőrök nem értették, mi ez. Nem szólt másról, csak az adrenalinról. Nem volt félelemérzetem. Sokszor csináltam ilyet, mindenféle szirszart. Volt, hogy bementem egy outletbe, levettem a cipőmet, felvettem egy vadi új Nike-t és kisétáltam benne az üzletből. Holott a pénzem megvolt rá. Az adrenalinlöket kellett. Kellemetlen pillanat volt, amikor elkaptak, az autóillatosítós sztori volt az első. A második alkalommal boxeralsókat loptam. A biztonsági őr észrevette, megállított, de kifutottam a kocsihoz és elhajtottam. Egy hét múlva felhívták az apámat, mert az ő nevén volt az autó… Háromszor buktam le lopás miatt, a harmadik alkalommal egy horgászorsót akartam ellopni, semmi szükségem nem volt rá… Ezeket a lopásokat nem értem, hogy csinálhattam meg. Jó heccnek tűnt.
Otthonról is loptam különböző dolgokat, nagynyomású mosót, anyukám biciklijét, fúrógépet stb., ezeket eladtam 10-15 ezrekért. Nem is érdekelt, mennyit kapok érte. Volt, hogy vasakat vittem a méhtelepre. Volt nagy értetlenkedés, amikor az Audi A4-essel megjelentem…
(…) Társfüggőségeim is voltak. Szerencsejáték, pornó. Amikor még voltak játékgépek, nagyon sokat játszottam, miután beszüntették, elkezdtem tippmixelni elég keményen. Nem elég, hogy az anyag elvitte egy csomó pénzemet… A drogozás kezdetén volt egy 3-4 évig tartó komoly kapcsolatom. Ezzel a lánnyal sokat anyagoztam. Szociális fogyasztó a mai napig. Rengetegszer mondta, hogy baj lesz, de nem foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Szétmentünk. Utána nem is akartam párkapcsolatot, csak a drog volt és semmi más. Elég nagy csajozós voltam régen, ez az anyaghasználattal teljesen a nullára csökkent.
Tudni kell, hogy terápia után egy komoly kapcsolat is visszaeséshez vezethet. Többször kérdezték, ha jönne most egy lány, összejönnék-e vele. Nem állok kész komoly kapcsolatra. Elvinné a fókuszt. Terápia után egy év kihagyás ideális, ezen belül nagy az esélye a visszaesésnek. Ha probléma adódik, könnyen rányúlsz a drogra, sok ilyen példa van. Jönnének persze a „megmentő lányok”. Sok ilyen van. Általában sérült lányok, akiknek a történetem imponáló.
(…) Gyógyult szenvedélybeteg nincs.
Ez egy elég fontos mondat. Egyszeri használatnál már hatalmas az esélye a visszaesésnek, ezért nagyon figyelni kell! A csúszkálásoknak általában visszaesés az eredménye.
(…) Most fél évig a drogterápiás házban dolgozom, aztán Budapestre költöznék, de hogy mivel akarok foglalkozni, az még nem teljesen tiszta. A sport már nem érdekel. Lezártam. Élelmiszer- és vegyiáru eladói végzettségem van, anno a focisuliban ide írattak be, mert a tanulás iránti motivációm elég gyenge.
(…) Sokkal súlyosabb a magyarországi droghelyzet, mint azt gondolnák. Bárhol be lehet szerezni bármit. Nagyon sok fiatal használ drogot. Nincsenek tisztában azzal, hogy milyen következményei lehetnek. Mi, akik túl vagyunk pár dolgon, felnőtt fejjel tudjuk, milyen következményei lehetnek, előttük sajnos nincs még olyan rossz példa, ami miatt leállnának.
Mire kellene figyelniük a szülőknek? A saját példámból tudok kiindulni. Ha a jelét látják annak, hogy valami megváltozott, rögtön beszéljenek róla! És ne adjanak meg a gyereküknek mindent az első szóra.”
A nyitóképen nem Ádám látható – illusztráció
Alapító-főszerkesztő
Több mint 20 évet töltöttem az írott média világában újságíróként, szerkesztőként, megyei és országos lapoknál.
Az eletszepitok.hu online életmód magazint 2013-ban hoztam létre.
2018-ban visszatértem eredeti hivatásomhoz, általános és középiskolásokkal foglalkozom. Érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a tanulásmódszertan, a pályaorientáció, a szociális kompetencia- és a készségfejlesztés áll.
A Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karán diplomáztam, majd az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán végeztem el felsőfokú szakképzést. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében szereztem mesterdiplomát. Évek óta alkalmazom általános iskolások körében az Igazgyöngy művészeti iskola „Szociális kompetenciafejlesztés vizuális neveléssel” módszertanát.
MÚOSZ-tag vagyok, az Idősügyi és Szociális párbeszéd Szakosztály, valamint a Társadalompolitikai Szakosztály tagja.