Önző áldozatok, avagy mi minden állhat az „elviselhetetlen, vállalhatatlan” természet mögött?

Editre sosem figyeltek a szülei. Sosem akarták meglátni, ki is az a kislány valójában, akit a világra hívtak. Fegyelmezték, minden apróságért megverték, csúf házasságuk, és indulatokkal teli válásuk alatt pedig teljesen tönkre is tették őt. Mire Edit hat éves lett, az apja elkopott az életükből – ő pedig azt tanulta meg, hogy láthatatlan. Hogy nem veszik tekintetbe.

Talán erre válaszként lett belőle egy zajos, önsajnáltató, kudarcos helyzeteket, illúzióbuborékokat gyártó kellemetlen, erőszakos nő. Aki mindig a rossz férfiba szeret bele! Hogy ott tönkremehessen, és azt érezhesse, hogy ismét összetörték. Viselhetetlen, vállalhatatlan természete és működésmódja miatt aktuális barátai is csak ideig-óráig maradnak mellette, tehát gyakorlatilag egyedül van.

Mártírnak azokat az embereket nevezték, akik valamilyen ügyért, és valaminek a nevében feláldozták magukat. Volt, hogy a mártírok tanúságtétele, áldozata, látványos szenvedése kellett ahhoz, hogy valami változzon. De ki díjaz ma egy önjelölt mártírt, aki nézőközönség nélkül maradt?

Edit nem tud elengedni, leválni, továbblépni… Megsértődött az életre, áldozatnak tartja magát. Úgy éli meg, hogy mindig becsapják, elhagyják – és viselkedésével sajnos előbb-utóbb el is éri ezt. Nincs ereje észrevenni, hogy ő az, aki nem köteleződik el saját maga mellett, nem szereti, és nem tiszteli önmagát. Hogy nem mer nagyot álmodni, mert el sem hiszi magáról, hogy értékes és szerethető.

Párkapcsolatai összeomlása után Edit mindig évekre visszahúzódott, mire újra ki merte nyitni a szívét. Pazarlóan bánt az idővel; azt hitte, az élet megvárja Csipkerózsikát. Mikor hat évnyi „téli álom után” legutóbb újra randizni kezdett, a kapcsolata alig tíz hétig tartott. Edit azt tekintette szerelemnek, hogy azonnal kézbe veszi a férfi életét: új bútorokat, új ruhákat vetetett vele, ráadásként beült dolgozni a cégébe. A férfi, aki eleinte szívesen volt a lánnyal, önmaga védelmében egyre inkább elhúzódott tőle. Edit erőszakos, követelőző, szinte agresszív testi közeledésére tapintatos kihátrálással, majd idővel egyértelmű impotenciával reagált. Ekkor a lány lecsapott rá: „Cserbenhagysz! Nem kívánsz! Nem vagyok elég jó neked, és még önző módon arra sem vagy tekintettel, hogy most itt hagysz engem felhúzva! Ezt nevezed te kapcsolatnak? Mindent megteszek érted, te pedig érzéketlenül magamra hagysz!”

A felnőtt párkapcsolat elmondhatatlanul fontos része az érzelmi bevonódásra való képesség – az együttérzés. El kell tudni képzelni, át kell tudni érezni, hogy mi van a másikkal. Sőt, bele kell időnként lépni a másik helyzetébe, és onnan látni magunkat, és a közös életünket. Edit csak a maga csalódását, „kifosztottságát”, „cserbenhagyottságát” látta. Az, hogy munkája lett, egzisztenciája, hogy a többiek által megbecsült kollégává nőtte ki magát és hogy kedvese még mindig képes jó főnökként bánni és kommunikálni vele – az nem jelent neki semmit.

Editet a gyerekkori hiányai irányítják. Ezért elvárásaival, kritikáival, panaszaival mindig szétveri azt a közeget, ahol megszeretik. Kizsákmányolja valamennyi olyan kapcsolatát, amelyben gyógyulhatna, ahol önbecsülést szerezhetne, és bizalmat tanulhatna. Kapott otthonról egy olyan „rémálmot”, amiből nem tud felébredni. Hogy azért bántak vele rosszul a szülei, mert ő egy rossz, csalódást okozó gyerek volt. Egy gyerek nem tudja elképzelni, hogy azért érzi rosszul magát, mert valaki rosszul bánik vele!

És bár Edit intellektuálisan megérti, hogy pontosan ugyanazt az életet éli felnőttként, mint gyerekként, de mégsem változtat semmin. Azt csiholja ki a környezetéből, amihez a szüleitől hozzá volt szokva; arra készteti a többieket, hogy „kínozzák” őt.
Amikor gyerek volt, persze nem ő volt a felelős az életéért, de most már igen. Tudna másképp élni, de nem akar. Nem tudja magában megtalálni azt a szikrát, ami azt mondatná vele, hogy „felelősséget vállalok a velem történtekért!”

Hozhatna elhatározásokat úgy, hogy azok a vágyaiból erednek, nem a félelmeiből. Elfogadhatná mindazt, ami az élet neki adott, ahelyett, hogy azon kesereg, ami másképp is lehetett volna. Ha szeretné valóra váltani az álmait, fel kéne ébrednie.

Bíró Rita

1969-ben születtem, a pályámat szülésznőként kezdtem Szegeden, azután világgá mentem, és Ausztráliában éltem 5 évig. A Janus Pannonius Tudomány Egyetemről és a Külker Főiskoláról gyűjtöttem diplomákat, és hosszú évekig HR szakemberként dolgoztam.
Iskolai végzettségeimet, valamint az élettől és a saját önismereti utamból nyert tudást, bölcsességet, és a hitemet ötvöztem hivatássá, és másfél évtizede segítőként dolgozom.

Nagyon sokféle élethelyzettel találkozom; munkahelyi, és magánéleti problémákkal, erőt vivő feladatokkal, elvárásokkal, fel nem ismert elakadásokkal. A segítő beszélgetések mentén a hozzám fordulóknak sikerül tisztábban látni magukat, és megtalálni az erőforrásaikat ezek kezeléséhez, megoldásához.