Kár, hogy az esküvőhöz férj is jár! Zsófi története
Zsófi menyasszony akart lenni! E körül zizgett, ezen agyalt, ezen taktikázott, ezzel kelt és ezzel feküdt. Hogy valóban mértéket vesztett, és hogy emiatt mennyire beszűkült az élete, akkor derült ki a számára, amikor hisztijével, kiborulásával belerondított a legjobb barátnője esküvői előkészületeibe, és maga ellen fordított mindenkit.
Zsófi nagyon szép fiatal nő volt, okos is, dekoratív is, diplomás, jól kereső… Mégis tele volt vibráló bizonytalansággal, és plafonig csapó sikító hisztikkel.
Két éve Tamással élt, aki próbálta jól szeretni a lányt, de sokszor az érezte, hogy érzelmi és kommunikációs aknamezőn tapogatózik, bekötött szemmel, és általában semmi nem jó, amit csinál.
Zsófi például évek óta rettenetesen vágyott volna elmenni az Esküvő kiállításra, de úgy érezte, amíg nincs eljegyezve, addig nincs joga oda betenni a lábát. „Rögtön mindenki kiszúrná, és kigúnyolná, hogy nincs gyűrűje”. És bár Tamás szeretett volna családot alapítani és feleségül venni őt, Zsófi mindig visszautasította, mert a fiú „úgy rendesen, olyan nagyon ötletesen, látványosan, és persze váratlanul” még nem kérte meg a kezét. A kedves, csendes, átölelős, „házasodjunk össze” mondatok nem értek pontot a lánynál…
Zsófi vidéki lány volt. Az általános iskolás osztálytársai közül az egyetlen, aki a fővárosba került, és „karriert” csinált. Nyaranta minden helyi lagziba hivatalos volt. A tradicionális, berúgós, agyonevős, harsogó vőfélyes esküvőkön természetesen mindig megkapta a kérdést, hogy mikor lehet már az övén is táncolni, és mikor szül végre unokákat „szegény szüleinek”. Tipikus kérdés, de ő mindig szétzuhant tőle.
Nehéz volt Zsófival érdemben bármiről beszélgetni: a munkáján stresszelt, a párkapcsolatán is stresszelt, önmagán is stresszelt, az egészségén is stresszelt, a szüleivel való kapcsolatán is stresszelt…
Azután kiderült, hogy valójában még abban sem biztos, szereti-e Tamást. Azt sem tudta megfogalmazni, hogy milyen ember. „Valaki, aki el akarja venni őt… Akit a szülei is elfogadtak, akit kínos lenne lecserélni, és elölről kezdeni az ismerkedést valaki mással.”
Zsófi gondolatainak egyik fele mintha leragadt volna a két-három generációval ezelőtti női lét lehetőségeinél: férjhez menés, gyerekszülés – a vénlányság felér a halállal. A gondolatai másik fele pedig azokat az amerikai, rózsaszín csajos filmeket tükrözte, ahol a lányok életének értelme a kolosszális, iszonyú pénzbe kerülő esküvő – bármi áron.
Zsófi a 29 éve ellenére egy kislány volt: egy éretlen, eszköztelen, a párkapcsolatra felkészületlen, önmagát még ki sem találó kislány. Ezért tört meg az elvárások nyomása alatt, ezért nem tudta eldönteni, hogy a fehér ruha fontosabb-e, vagy a társ.
Rengeteg kérdést kellett tisztáznia, és a hisztik, drámázások helyett felelősséget vállalni egy érett női lét és kapcsolat mellett.
Most, öt évvel később hálás önmagának a megtett útért. Sok más lányhoz hasonlóan kimondhatta volna az igent, és szülhetett volna gyerekeket úgy, hogy közben sosem találja ki felnőtt önmagát.
1969-ben születtem, a pályámat szülésznőként kezdtem Szegeden, azután világgá mentem, és Ausztráliában éltem 5 évig. A Janus Pannonius Tudomány Egyetemről és a Külker Főiskoláról gyűjtöttem diplomákat, és hosszú évekig HR szakemberként dolgoztam.
Iskolai végzettségeimet, valamint az élettől és a saját önismereti utamból nyert tudást, bölcsességet, és a hitemet ötvöztem hivatássá, és másfél évtizede segítőként dolgozom.
Nagyon sokféle élethelyzettel találkozom; munkahelyi, és magánéleti problémákkal, erőt vivő feladatokkal, elvárásokkal, fel nem ismert elakadásokkal. A segítő beszélgetések mentén a hozzám fordulóknak sikerül tisztábban látni magukat, és megtalálni az erőforrásaikat ezek kezeléséhez, megoldásához.
