Ne hagyj békén, apa! Társas magányban felnőni, avagy a szülői közöny rosszabb a megvetésnél
Gergő nehezen találta a szavakat, amikor az édesapja szóba került. Túl sok volt benne a harag és az indulat. Pedig az apja nem tett ellene semmit…
És ez az a semmi, ami Gergőnek a leginkább fájt. Szerette volna, ha az apjával lehet néha egy jót vitatkozni. Hallani akarta a véleményét. Azt, hogy mit gondol. De apja a maga passzív módján mindig kitért fia kérdései elől. Sosem beszélgetett egy rendeset vele.
Nem foglalt állást Gergő ügyeiben, maximum higgadtan vázolta a lehetőségeket, pro és kontra. Csak általánosságban volt képes beszélni, személytelen üzeneteket közvetíteni. Sosem volt dühös, de lelkes sem… Eljárt dolgozni, aztán hazament. És ott külön vonult. Jelenléte nem színesítette meg az életet – egyik nap szürkén követte mellette a másikat. Érzéseit elleplezte, elfojtotta, Gergővel nem osztotta meg… Nem nyújtott útmutatást, nem állított korlátokat, nem segített neki eligazodni neki a világban – és ezzel sajnos soha nem nyújtott igazi érzelmi biztonságot.
Gergő így nem kapott stratégiát arra, hogy miképp beszéljen a benne zajló érzelmi folyamatokról, hogyan vegye kézbe, és főleg, hogy miként oldja fel azokat.
Gergő kamaszként már egyre durvábbnak szánt eszközökkel provokálta az apját, de hiába. Apja mindent elfogadott, elnézett, ráhagyott – a nagy disznóságokat pedig elrendezte.
És ezzel az őrületbe kergette a fiát.
Gergő úgy érezte, hogy apját cseppet sem érdekli az ő sorsa. Közönye rosszabb volt a megvetésnél. Mert a közöny hideg. Mintha a fia létezése nem is számított volna.
„Csak annyit akartam, hogy reagáljon valamit! Hogy lássam, számít neki ez az egész, még ha csak felidegesítettem, akkor is! De nem volt semmi épeszű reakció. Még harag se.”
Gergő nem értette, hogy miért nem működik, amivel próbálkozik. Közelebb akart kerülni az apjához, de nem talált hozzá kulcsot.
Minden gyermeknek fontos a biztonságos befogadói közeg. Éreznie kell, hogy a családban kíváncsiak őrá, kíváncsiak egymásra, és akarják tudni, kivel, mi történik belül.
Régen, a nagyobb családokban többféle kapcsolat, személyiségtípus, érzelem szolgált példaként a gyereknek. Ha anya, vagy apa nem is kommunikálta túl jól az érzelmeit, a nagyi, az unokatestvér, vagy valamelyik nagynéni biztosan megtette. Egyszerűen nagyobb volt a merítés régi kapcsolatrendszerben.
Gergő magában őrlődött. A visszafojtott indulatoknak pedig valahol le kellett csapódniuk.
Ő egy bizonytalan, élete fontos lépéseit halogató, önmagát elbizonytalanító felnőtt lett. Azt gondolta, hogy mindennek a megoldása rajta múlik. Viszont sem ereje, sem tehetsége nincs a sikerhez, sőt, meg sem érdemli azt. Folyton félt, hogy csalódást okoz másoknak, és valahogy furcsa módon attól tartott, hogy „lelepleződik”… Hogy csak szerepet játszik.
A végtelenségig önbizalomhiányos tudott lenni. Hiába lett okos, jóképű, diplomás, sőt többszörös Európa-bajnok sportoló: nem találta a helyét a világban. Sokszor az erejét sem ahhoz, hogy kinyújtsa a kezét azután, amire vágyik.
Akkor lett elege és kért segítséget, amikor ez már tétre ment. Régi nagy vágya, egy különleges étterem megnyitása a küszöbön állt, mikor Gergő ismét lefagyott.
Több hónapnyi beszélgetés kellett ahhoz, hogy Gergő ne tartsa tiszteletlenségnek azt, ha megnevezi apja érzelmi korlátait. Hogy nem árulás az, ha véleménye van róla. Gergő „érzelmi szabadsága” ott kezdődött, hogy képes lett objektíven látni az apját, és önmagát is – amikor „kihátrál” az életből. Belátta, hogy beleragadt az önszabotáló szerepbe. Ahogyan apja cserbenhagyta őt, ugyanúgy volt képes ő is cserbenhagyni önmagát.
Gergő mára elfogadta, hogy soha nem lesz olyan kapcsolata az apjával, amilyenre vágyik. Mert egyszerűen nincs meg benne az a fajta érzelmi érettség. Gyerekkori haragját és tehetetlenségét lerakva Gergő beletörődött abba, hogy édesapja „ilyen”.
Tudja, hogy legjobb, ha tudatosan „menedzseli” a felnőtt kapcsolatukat, és nem törekszik arra a fajta közelségre, amit képtelen elérni. Amikor az apjával kapcsolatos dühét elcsitult, elfogyott vele együtt a tehetetlenség és az önszabotázs is. Ma már büszke magára; a megnyitott különleges éttermére, és arra, hogy apja viselkedése nem tudja megingatni az önbecsülését.
Nem őrlődik rajta, hogy miért kap visszautasítást. Mostanra már úgy tud viszonyulni az apjához, mint egyik felnőtt a másikhoz. Nem az a kisfiú, aki reménykedik, hogy egy nap kiérdemli zárkózott apja szeretetét. Attól, hogy apja távol tartja magát Gergő érzelmi melegségétől, neki nem kell. És nem is akarja.
1969-ben születtem, a pályámat szülésznőként kezdtem Szegeden, azután világgá mentem, és Ausztráliában éltem 5 évig. A Janus Pannonius Tudomány Egyetemről és a Külker Főiskoláról gyűjtöttem diplomákat, és hosszú évekig HR szakemberként dolgoztam.
Iskolai végzettségeimet, valamint az élettől és a saját önismereti utamból nyert tudást, bölcsességet, és a hitemet ötvöztem hivatássá, és másfél évtizede segítőként dolgozom.
Nagyon sokféle élethelyzettel találkozom; munkahelyi, és magánéleti problémákkal, erőt vivő feladatokkal, elvárásokkal, fel nem ismert elakadásokkal. A segítő beszélgetések mentén a hozzám fordulóknak sikerül tisztábban látni magukat, és megtalálni az erőforrásaikat ezek kezeléséhez, megoldásához.
