Rota Vicentina. 225 kilométer az óceán partján. Túranapló, 10. rész
Így kezdődött: „nem kellett hosszan kutatni a neten, hogy rátaláljak a Rota Vicentinára (Fishremen’s Trail) Portugália délnyugati részén, végig az óceán partján. Ez lesz ám csak a nekem való túra!” A túranapló eddigi részei itt találhatók >>
Május 4. – Valami véget ér(t), valami fáj (Kovács Ákos)
Reggel elzarándokolok a falu egyik nevezetességéhez, a 6.45-kor nyitó pékséghez. Hétkor egész nagy élet van ott, az oldalról zárt és fedett teraszon a helyiek dohányoznak, bent a turisták reggeliznek.
A francia pirítóst lekísérem egy almatortával, aztán nekiindulok a napnak. Kilométereken át gyalogolok egy teljesen egyenes út mellett, nem, nem az app tudott egy rövidebb utat, ez a hivatalos túraösvény, jó helyen járok, még ha dögunalmas is. Felbukkan néhány háztető, aham, akkor ez a 4 kilométerre lévő falu, de jó, hogy nem itt akartam reggelizni, az az étterem dél előtt biztos nem nyit ki, már ha egyáltalán.
Tipikus halászfalu, néhány házikó, egy hatalmas kutya és egy apró kikötő. Napok óta egyetlen hajót sem láttam, igaz, kikötőt sem. Tegnap végre volt egy az út mentén, ott azt mondták a helyiek, annyira sziklás a part és nagy a szél, hogy csak összetörné a hajókat. Itt is két része van a kikötőnek, van egy kis hullámtörő, elő-öböl, de a hajókat így is kicsörlőzik a partra, a szél nehogy összetörje őket a vízben. A kedvencem az az idős horgász, akin látszik, hogy egész életét a vízen töltötte, és kiült a reggeli kávéját meginni a háza elé. A padról épp az óceánt látja. Van az a dolog azzal a nagy, sós vízzel, tudom. Egyszerűen nem lehet betelni vele.
Itt vannak a gólyák is például. Ahelyett, hogy elrepülnének mondjuk Magyarországig, itt élnek a szirten és nevelik a fiókáikat. Teljesen egyedül vagyok, nem sietek sehová, leülök a szikla szélére, a fészekkel szemben, a lábam lógázom a semmi fölött, mélyen lent csapkodnak a hullámok, és hosszan nézem a madarakat. Semmi különös, csak két nő az óceán partján, nézzük egymást figyelmesen, érdeklődve, távolságtartóan. Több közös van bennünk, mint azt első pillantásra gondolnánk. Mindkettőnk szerint ez az élet, ez az örökös hullámzás és a sós szél, és a fiókáinkra gondolunk.
Megint egy hosszú és unalmas egyenes rész következik, bokrok közt kerülgetem a pocsolyákat, végre itt a következő falu, akkor kb. a fele megvan mára, kérek egy kávét.
Mostanra van már néhány kisebb vízhólyagom, amikor meglátom, hogy megint homokos rész vár rám, majdnem elsírom magam. Helyette leveszem a cipőt, sokkal jobb így, a homok meleg, finoman masszírozza a lábam. Kivéve ahol gyökerek, éles kövek vannak alatta. A vízhólyagok mellé szerzek néhány karcolást, sebet és vágást is, ez a mezítlábazás jó ötlet volt, tényleg. Bokáig süppedek a homokban, nem is megyek, csak botladozok, taposom a homokot, de alig haladok előre, az app szerint csak így tovább, még 6 kilométeren át. Amikor 4 kilométer van hátra, már nagyon matekozok, az már csak egy óra, (ha normálisan tudnék haladni, így biztos több lesz) bármelyik kanyarban feltűnhet a falu a távolban. Hát nem. Minden kanyar után megnézem az appot, hány (kilo)méter van még hátra, azt fejben átváltom percre – fáj a lábam.
Nagyon jó meglepetés, hogy a vártnál korábban véget ér a homokos rész, úgy tűnik, az utolsó 2 kilométert murvás, kőzúzalékos úton teszem meg, bármennyire is nem fűlik hozzá a fogam, vissza kell vennem a cipőt. Ebből most is nagyszerű percek kerekednek, csak nézem a hullámzást, egy kárókatona vadászik, vagy csak úszik egyet, ki tudja.
Valami megváltozott. Egy pillanat alatt történt az egész, ráadásul a szemem láttára. Elég volt csak egy kicsit másik irányba fordítani a fejem, ha balra nézek, dél felé, még minden rendben, de észak felé már nem ugyanaz … a hullámok még mindig a sziklák között csapkodnak, de már nem olyan markáns, karakteres az egész. Kisimul, ellaposodik a táj. A távolban észreveszek egy nagy, óceánjáró teherhajót is, ilyet sem láttam napok óta. Ezek szerint a víz is megszelídül. …és megrazkódik a táj valami véget ért, valami fáj… Megint csak a búcsúzás van bennem, még nem akarom, hogy vége legyen, nem akarom elengedni, még itt akarok lenni, még van 2 nap a túrából, és a ráadás napok, mégis hatalmába kerít a szomorúság. A strandbüfében sort kerítek a mai 20+-os sangriára, nézem a vizet, a felhőket és azt a házat ott, szemben. Milyen lehet ott élni? Én vajon én milyen lennék, ha ott élnék?
42565 lépés, 26,82 km
A túranapló további részei itt olvashatók >>
Fotók: Tóth Éva
Folytatás következik
Coach
Néha csak úgy elnézem az embereket. Az apró részletekből, finom kis rezdülésekből, félbehagyott mondatokból próbálom összerakni a történetüket. Néha le is írom ezeket a történeteket.
Szerintem mindenki megérdemli, hogy olyan élete legyen, amiben jól tudja érezni magát. Coachként ezért dolgozom.
A hétköznapokban és a hozzáadott értékben hiszek. Meg a jó kávéban. :)
