Rota Vicentina. 225 kilométer az óceán partján. Túranapló, 2. rész
Így kezdődött…
2. nap – Where you gonna sleep tonight? (Amy Macdonald)
Korán kelek. Mert koránkelő vagyok és mert terveim vannak mára. Meg akarom nézni a napfelkeltét. Amúgy is van egy kis naplemente kultusz a jelenkori társadalomban, itt még rá is játszanak, külön naplemente-néző túrákat is szerveznek, de én szeretnék a napfelkeltének is adni egy esélyt. (Igen, tudom, hajlamos vagyok másik irányból közelíteni helyzetekhez. Például a többség északról dél felé járja végig ezt a túrát, én délről indultam észak felé.)
5:50-kor indulok, nem maradtam le semmiről, koromsötét van. A városban világítanak az utcai lámpák, de lent a parton, a túraösvényen izgalmasabb. Aztán lassan körvonala lesz a világnak, majd színe is, valahol mögöttem, mintha felkapcsoltak volna egy lámpát… Pár percig tart csupán ez a narancsszínű káprázat, hogy utána minden a helyére kerüljön; az ég kék, a tenger kék, és megnyugtatóan ott az a vízszintes vonal is.
Minden rendben, lehet menni tovább.
Még nincs 7 óra, én már két heggyel odébb, egy másik faluban vagyok. Kávéra esély sincs itt ilyen korán, majd a következő faluban, 8 km múlva.
Vannak ezek a látványos sziklák, amikről anno azt tanultuk, hogy „tagolt partszakasz”. A képeken és a videókon ezek sík tömbnek tűnnek, elsétálgat rajtuk az ember lánya bűbájosan, akárha egy Bridgerton lady lenne, akinek előző este a bálon sikerült épp annyira illendően viselkednie, hogy azért másnapra legyen téma az előkelő családokban… Nos, ezekre a valóságban egyesével fel kell mászni (sok esetben szó szerint), a másik oldalon meg le. Mikor már végképp magával ragad a csüggedés, az applikáció tud egy rövidebb utat. Először visszafordulok, ez nem lehet az út, de aztán meggyőzzük egymást (az app engem, én pedig saját magamat), hogy jó lesz az. Kiderül, hogy tényleg az volt az út, végülis én is lejöttem rajta, a gyíkok is azon járnak, nincs itt semmi probléma. Hogy még nagyobb legyen az élményfaktor, mindezt rövidnadrágban adom elő, mászok, botladozok egy éles kövekkel és görgetegekkel teli sziklafalon. Ezt mondjuk a túravezetők még nem ajánlják, sem senki más, az én sebeim meg majd begyógyulnak.
Kilenc jóval elmúlt, mire Salemába érek, messziről érzem a kávéillatot, olyan villásreggelizés következik, de olyan… a teraszon ülök, éget a nap, de úgy fúj a szél, hogy pulcsiban didergek. A baconös, tojásrántottás melegszendvicsemet egy tányérral leborítva kapom, és hozzá a magyarázat, így szokták, mert a szél lefújja a kenyeret a tetejéről, majd óvatosan egyem.
Obrigada.
Táska fel, a virágos rétek, akár egy pointilista festmény. A fejemben Amy Macdonald énekel:
And you’re singin’ the songs, thinkin’ this is the life
And you wake up in the mornin’, and your head feels twice the size
Where you gonna go, where you gonna go?
Where you gonna sleep tonight?
Nem tudom kikapcsolni, sem másik dalt indítani, de jó ez, megyek a zenével, nem akarok az élet nagy kérdésein gondolkodni, meg semmin, sok van még hátra a mai napból.
Where you gonna go, where you gonna go?
Where you gonna sleep tonight?
Minden leírásban azt olvastam, hogy ez a legnehezebb szakasz, örülök, hogy az elején túl leszek rajta, tényleg nagyon kimerítő ez a sok meredek fel és le, 15 kilométer után már érzem a combomban is, ráadásul nem találtam megfizethető szállást, így még egy napi szakaszt hozzácsapok, 30 kilométer fölött lesz a vége.
Where you gonna sleep tonight?
Legjobb, ami történhet, hogy belefutok egy strandbárba, a 20 kilométert kávéval, sangriaval ünneplem, this is the life, még csak nem is látszik a távolban a város, where you gonna sleep tonight?
A 25 kilométert már a csípőmben is érzem, de az app azt írja, már csak 9 a szállásig, az meg majdnem 8, az 2 óra, én már nem állok meg pihenni. Girl’s math. Aztán egy teljesen üres strandhoz érek, ledobom a táskám, leülök, és csak nézek ki a fejemből. Minden jó. This is the life.
Eszek pár szem kesudiót, egy kocka csokit (ezek mindig vannak a hátizsákban), nézem a hullámokat, több nem is kell. Talán csak egy zuhany még. És egy ágy. Where you gonna sleep tonight? Az is kiderül majd, hogy hol alszok ma este, már csak 6 kilométer, az másfél óra, nem lehet fájdalmasabb mint anno a dupla fizikaóra szünet nélkül, ha azt kibírtam, ezt is megcsinálom. Mostanra tényleg fáradt vagyok. Nem csak fizikailag, agyban is, egész nap mentem, és még mindig nem értem oda, most már unom, nyűgös vagyok, ironikus módon a megoldás az, hogy menni kell tovább. Az app tud egy rövidebb utat, kösz, de nem, 33 kilométert mentem eddig, már nem számít semmi, belefér még néhány kilométer. Végül odaérek a szállásra, becsekkolok, csak feküdni akarok. És zuhanyozni. Feküdni még.
Mosni is kellene. Báááááhhhh.
This is the life.
Olyan jól érzem magam frissen mosott hajjal a hófehér, vasalt ágyneműben, hogy az is reális opciónak tűnik, hogy nem vacsorázok. 1,5 kilométerre van a városközpont, vissza ugyanannyi, az már 3…de reggel óta nem ettem rendes ételt, és holnap csak 9-től van reggeli, bármennyire is nem esik jól, visszahúzom a cipőm és nekiindulok.
A sangria isteni, míg a vacsorára várok, kieszem belőle az összes gyümölcsöt, csak most érzem, mennyire éhes vagyok, hangosan korog a gyomrom. Elalvás előtt ránézek a telefonomra, 61 ezer lépés, 39 km.
A túranapló további részei itt olvashatók >>
Fotók: Tóth Éva
Coach
Néha csak úgy elnézem az embereket. Az apró részletekből, finom kis rezdülésekből, félbehagyott mondatokból próbálom összerakni a történetüket. Néha le is írom ezeket a történeteket.
Szerintem mindenki megérdemli, hogy olyan élete legyen, amiben jól tudja érezni magát. Coachként ezért dolgozom.
A hétköznapokban és a hozzáadott értékben hiszek. Meg a jó kávéban. :)
