Fényképezni annyi, mint részesévé válni valaki vagy valami halandóságának – Interjú Schild Tamás fotóművésszel

hirdetés

hirdetés

Amikor Schild Tamást felhívtam, hogy az interjúról egyeztessünk, egy Fonyód környéki út szélén vesztegelt lerobbant motorral. Két otthonról menekülő fiatalhoz igyekezett, akik megkérték, segítsen nekik lakást találni. Pár napra rá sort kerítettünk a beszélgetésre. Mielőtt bármiről kérdezhettem volna, az iránt érdeklődött, láttam-e az általa korábban átküldött fotóvideókat. – Igen! – vágtam rá. – A Vágóhídi Anzixot is? – kérdezett vissza. Kínos csönd állt be – úgy éreztem, tesztel, én pedig lebuktam; a Vágóhídi Anzixot nem láttam. Bevallom, azóta sem bírtam végignézni. Így indult az alábbi beszélgetés. Schild Tamás fényeiben, árnyékaiban valamilyen módon ott vagyunk mind.

„Legtöbb ember, ha véletlenül megpillantja saját mélységének
valamely szörnyetegét, irtózattal visszalöki a homályba;
ezentúl a szörny mégnyugtalanabb lesz és lassanként
megrepeszti a falat. Ha meglátod egyik-másik szörnyedet,
ne irtózz és ne ijedj és ne hazudj önmagadnak, inkább örülj,
hogy felismerted; gondozd, mert könnyen szelidül és derék háziállat lesz belőle.” Weöres Sándor
Erdélyi Gábor fotóművész kérte, hogy Ön legyen a tehetséges magyar fotósokat bemutató sorozatunk soros interjúalanya. Honnét az ismeretség?

Gáborral pályafutásunk elején ismertük meg egymást, mindkettőnk művét kiállították az „Emberi Méltóság Határok Nélkül” című pályázaton, amit az Állampolgári Jogok Országgyűlési Biztosának Hivatala hirdetett meg, ha jól emlékszem 2007-ben. Akkor ott elindult köztünk egy baráti beszélgetés, ami azóta is tart.

Milyen fotóval nevezett?

„Haza felé” című, kelet-magyarországi menekülttáborban készült képemmel. Ázsiából menekült kislány egy köztes térből – kitörött üvegű ablakból – néz ránk.

Haza felé
Tudtommal ez volt az első szakmai megmérettetése.

Kamaszkorom óta fotóztam, de felnőtt fejjel ez volt az első alkalom, amikor arra gondoltam, hogy készítettem valamit, aminek van mondandója a szűk családi körön kívül is.

Ennek tükrében nyilván kellemes meglepetésként érte a 3. helyezés.

Hogyne! Nem mondhatom, hogy nagy ambícióval vagy erős művészi öntudattal indultam el ezen a pályázaton; csak azt gondoltam, hogy van egy képem, ami találkozott a pályázat hívószószavával.

Hány éves volt ekkor?

Majdnem ötven.

Mi a kenyérkereső foglalkozása?

Magyar-angol szakon végeztem. A Külkereskedelmi Főiskolán tanítottam fél évtizedig, azt követően lettem tolmács. Harmadik évtizede szinkrontolmácsként dolgozom, és egy tolmácsmunka szünetében született az említett kép is.

Minek köszönhető, hogy közel ötven évesen elkezdte komolyabban foglalkoztatni a fényképezés?
Hommage à Van Gogh

Mire őszülni kezdtem, ért annyi próba az életben, hogy számot kelljen vetnem azokkal a dolgokkal, amelyek igazán fontosak számomra. A leltárt nem verbálisan készítettem el, hanem (emlék)képekben. Azzal kezdtem, hogy újrafényképeztem gyerekkorom helyszíneit. Többek között a Hommage à Van Gogh c. képem is ide tartozik. Baranya megyében, Sásdon telt a gyerekkorom. Édesanyám elvesztése után édesapám elesetté vált. Gyakran jártam hozzá Budapestről, és az ott tartózkodások ideje alatt a pincétől a padlásig végigfényképeztem azokat a helyeket a lakásban, melyek emlékeket idéztek bennem. Megszületett az első leltár: a szülői ház és a kert négy évszakát, négy évtizedét bemutató kollázs. Tulajdonképpen ez volt az első megjelenésem az interneten. Meglepett, hogy a világ legváratlanabb helyeiről kaptam visszajelzéseket, ezek ösztönzőleg hatottak rám.

A Hommage à Van Gogh c. képe 2008-ban I. helyezést ért el a Magyar Sajtófotó Pályázaton Művészet kategóriában. Meglepte az eredmény?

Abszolút! Teljesen újként, outsider-ként indultam. S bár a képem erényeit érzékeltem, magáról a versenyről semmit nem tudtam.

A Sajtófotó pályázat kifejezetten rangos szakmai megmérettetés. Hogyan fogadta a fotóstársadalom?

Észrevétlenül. Előbb volt önálló kiállításom külföldön – Brüsszelben -, mint idehaza. Két évvel későbbi első hazai kiállításomat a Kolta Galériának köszönhetem. Időközben a Magyar Fotóművészek Szövetsége felvett tagjai közé.

Azt mondja, a fotóstársadalom mint újonc díjazottat észrevétlenül fogadta. Mire számított?

Akkor még számítottam arra, hogy majd megcsörren a telefon, s valaki kér tőlem egy képet, de azóta sem hívott fel senki semmilyen felkéréssel. Ezt akkoriban némi csalódottsággal konstatáltam. Ma már – egy portfólióval a tarsolyomban – azt gondolom, szerencsés, hogy így történt. Édesanyám halála után nem sokkal még nemcsak nagyon érzékenyen, hanem törékenyen is készítettem a képeket, s azt hiszem, ha az akkori lelkületemben felhív egy szerkesztő azzal, hogy ilyen és ilyen képeket készítsek, én el is indultam volna, s jól alakítható lettem volna valamilyen irányba. Valószínűleg iparszerűen elszürkültem volna, nagyon jól megfelelnék bármilyen megrendelői igénynek, és most azt csinálnám, amit ők szeretnének. Ez pedig megakadályozott volna abban, hogy kialakuljon, megerősödjön az a stílus, amit mostanra a magaménak tekinthetek, és felismerhetővé teszi a képeimet. 

Hogyan defininálná a saját stílusát?

Technikai értelemben egyfajta eszköztelenség jellemez. Csakis természetes fényben, villanó, derítő, stúdió nélküli valóságos és hiteles közegben készülnek a képek. Egyébként pedig azt hiszem, hogy a fotók szempontjából az üzenetek a fontosak. Akármelyik képemre is gondolok, arra törekszem, hogy az a kép számomra valóban fontos dologról szóljon. Esztétikai elemzésüktől eltekintek, de visszatérve az előbbi gondolatra, azt hiszem erényük, hogy nem akarnak megfelelni előre megszabott külső elvárásoknak.

A fotói alapján elmondható, hogy érzékeny a társadalmi jelenségekre, szociálisan érzékeny alkotó. Ha a Szépcigánynak lenni képsorozatot nézzük, akár szociofotósnak is nevezhetnénk.

Vallom és vállalom, hogy valós társadalmi közegek és rétegek jelennek meg a képeimen, de nem ezt tartom a legfontosabb jellemzőjüknek. A szociofotózás a szememben a dokumentarista fortográfiának egy ága, amely a társadalom visszásságait fogalmazza meg a változtatni akarás szándékával. Csakhogy az én cigányportréim elsősorban nem a szegénységről szólnak, holott igen szegény emberekről készülnek. Képeim szereplői nem társadalmi jelenségek reprezentálói, hanem számomra személy szerint fontos emberek a kamera másik oldalán. A képek nem arról üzennek, ami elválaszt, hanem ami összeköt valamennyiünket emberi mivoltunkban: esendőségről, kiszolgáltatottságról, sérülékenységről, szeretni tudásról, elfogadásról, effélékről.

Érintőleg
Időtöltők
Általában ismeri a fotóalanyait?

Személytelenül nem lehet művelni ezt a fajta fotográfiát. Féner Tamás fotóművész mondata jut az eszembe, amit az első fotópályázatom értékelésekor hallhattam tőle. Ő azért hagyott fel a dokumentarista fotográfiával, mert nagyon megviselte az a felelősség, amivel ez a kapcsolattartás jár. Mert ez a kapcsolat, ami két ember – fotós és alanya – között kialakul, bizony, felelősséggel jár.

Voltak belső és külső gátak, melyeket le kellett dönteni?

Ezek a képek nem megrendelésre készültek, hanem belső indíttatásra. Elindultam a falumban, és megkerestem annak a cigányasszonynak a fiát, aki gyerekkoromban takarítani járt a házunkhoz – a falusi tanítónőékhez -, és bizony azt a gátat le kellett küzdenem, hogy az időközben börtönviseltté vált férfi évekkel korábban a szülőházunkba is betört. Túl kellett ezen lépnem, amikor elmentem hozzá, és megkérdeztem tőle: van-e már fényképed a családodról?

Tibi, avagy Hommage a Dosztojevszkij
Mi volt a reakciója?

Erősen csodálkozó öröm. Amikor az akkori, gyászfeldolgozó lelkületemben próbáltam az emberi kapcsolatokról szóltanul megfogalmazni néhány dolgot, a szegény emberek ajtaja könnyebben megnyílt, mint a rózsadombi villák távirányítós kapui.

Család
A fotózás erősen bizalmi kérdés. Meg kell dolgoznia a bizalomért?

Mindig. Az érvélésnél azonban nagyobb ereje tud lenni a gesztusoknak. Amikor új helyen jelenek meg egy zsák ruhával vagy olyasmivel, ami a családnak jól jöhet, megkóstolgatják az embert, tudni akarják, istenigazából mit keresel náluk. Ha az egyébként érthető fenntartásaikra megkapják a válaszaikat, elkezdődhet valami fényképezésféle. „Na jó, akkor megcsinálhatná nekem az apám személyigazolvány képét nagyobba, mert csak ez a kép maradt róla…” Vagy beáll az autóm elé, hogy fotózzam le pózolva. Elkészítem a képeket, ahogy ők szeretnék, s ahogy az idő telik, lekopnak ezek a manírok a helyzetekről, s megszülethetnek azok a képek is, amikért érdemes fotóznom, melyek mesterkéletlenek, s a kép többről tud szólni, mint a nyers tárgyi valóság.

Ritus
Ili

„Az arckép nem hasonmás. Attól a pillanattól, hogy egy érzelem vagy tény fényképpé válik, már nem tény, hanem vélemény. Nincs helytelenség a fotográfiában, minden fénykép pontos, azonban egyik sem maga az igazság.” Richard Avedon

A Szépcigánynak lenni fotósorozat képeiből 2011-től több ízben nyílt kiállítás itthon és külföldön. Ez alapján elmondható, hogy ez az egyik legjelentősebb munkája. Ön is így érzi?

Az anyag gazdagságát tekintve jelenleg kétségtelen, hogy munkáimnak ez a legjelentősebb része.

Szinkrontolmácsként sokat utazik, reprezentatív körökben mozog, eközben relatíve szoros szálak fűzik a mélyszegénységben élőkhöz. Hogyan éli meg ezt a kettősséget?

Az élet napos oldalán állva is belátóbban és elfogadóbban az árnyékos oldal iránt, mint fiatal koromban. Gyakran nem könnyű, persze. Mert miközben megvan bennem a segítő szándék – enélkül valószínűleg nem is lennék méltó a a képeken szereplők bizalmára -, megvannak a saját korlátaim is, és megélem, hogy milyen keveset tudok segíteni. A tehetetlenségben, a helyenként megváltoztathatatlan elfogadásában a gesztusok felértékelődnek. Kérdés, megtettünk-e mindent?

Anya
Melyik fotó áll önhöz a legközelebb?

Ha már válaszolni kell erre a nehéz kérdésre, akkor a Hétköznapi Piétà. Ez az a kép, amihez 30 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy egyáltalán el merjem készíteni. A kép a szülőfalumban készült egy olyan édesanyáról, akit gyerekkorom óta ismerek. Húsz éves lehettem, amikor anyává lett. Vélhetőleg orvosi műhiba miatt beteg gyereket hozott a világra, akit egyedül nevelt fel. Amikor náluk jártam 20 éves koromban látogatóban, a szép, de súlyosan sérült fiúcska látványa annyira megviselt, hogy többet nem volt lelki erőm meglátogatni őket. Gyenge és gyáva voltam hozzá. Aztán ötven éves fejjel szedtem össze magam újra, s kerestem meg Mártit. Amikor újra felkerestem, már több mint három évtizede éltek így együtt kettesben, s mára az édesanya is belerokkant a helyzetbe.

Mit mondott neki?

Azt, hogy szeretnék tisztelegni az előtt a biblikus megpróbáltatás és helytállás előtt, amit eddig végigcsináltak Tomi fiával. Azt mondta: jó. Az iskolából elkértem a színházterem függönyét. Leterítettük a bútorokra, hogy kiemeljük kettejüket a részletekből. Márti ölébe vette a megfürdetett férfi-fiát, és elkészítettük ezt a képet.

Megrendítő szituáció lehetett…

Nekem az volt. Neki mindennapos.

Hétköznapi Piétà

Minden fénykép egy-egy memento mori. Fényképezni annyi, mint részesévé válni valaki (vagy valami) halandóságának, sebezhetőségének, változékonyságának. Minden fénykép – éppen, mert kihasítja és megdermeszti a pillanatot – az idő mindent fölemésztő kérlelhetetlenségéről tanúskodik.” Susan Sontag

A bevezetőben említett Vágóhídi Anzix milyen indíttatásra született?

Sorsszerű véletlen. Történetesen egy hosszabb tolmácsmegbízás margóján. De nem ez a lényeg. Még csak nem is az, hogy mit jelent ez a sorozat. Pedig sorolhatnám, számomra hány olvasata van, ami felkavar. Neheztelés nélkül megértem, ha nem volt érkezése első nekifutásra szembesülni az alkalmasint örvénylő jelentésrétegekkel. Végeredményben a kérdés az, milyen mélységeket mozgat meg az alkotás a befogadóban.

Kevesen tudnak ennyire festőien portrét fotózni.

Köszönöm. Vállalom, hogy rám a művészettörténetben a festők nagyobb hatással voltak, mint a fotográfusok. De nem szeretném összemosni a kettőt.

Ha például a családi portrésorozat képeit nézem, azt gondolom, hogy gondosan megtervezett fotózás keretében készültek.

Pedig nem. Tolmács kollégám szólt, hogy az édesanyja születésnapjára öszejön a család a világ minden részéről, és szeretné, ha elmennék fotózni. A családias étteremben volt egy szoba; ott helyben jött az ötlet, hogy mindenkit leültetek ugyanarra a karosszékre. Nem instruáltam senkit, hogyan üljön, mindenki máshogy ült le, s részben ettől váltak a képek izgalmassá. A délutáni napfényben másfél óra alatt elkészültek a képek.

Családi album
Családi album
Családi album
Min dolgozik jelenleg?

Ami pillanatnyilag foglalkoztat, az két jó hírhez kapcsolódik: az egyik fotóm díjnyertes lett Amerikában, s a Los Angelesi Fotóhónap (MOPLA) keretében Beverly Hillsben volt látható egy kiállításon. A másik, hogy a Kuala Lumpuri Portréfotó Pályázaton (KLPA) első helyezett lett egy képem. A Kuala Lumpuri pályázat kapcsán jártam nemrég Délkelet-Ázsiában, és Angkor Wat mellett eljutottam Borneo szigetére is, ahol a tenger vizén, cölöpházakon élő cigányokkal találkoztam. Róluk készítettem egy fotósorozatot, ezek a képeim még nem jelentek meg sehol. Terveim között szerepel egy újabb nagy kiállítás és egy könyv is.

Kivel szeretne hasonló interjút látni az Életszépítők Magazinon?

Ádám Gyula erdélyi fotóművésszel.

Schild Tamás. Fotó: Erdélyi Gábor

To Be Beautiful Gypsy from Tamás Schild on Vimeo.

Memento mori from Tamás Schild on Vimeo.

Schild Tamás weboldala >>

Nyitókép: Angyali üdvözlet

hirdetés

Mesterházy Mónika

Életszépítők Magazin alapító-főszerkesztő

A www.eletszepitok.hu weboldal bárminemű tartalma a
Creative Commons Nevezd meg! – Ne add el! – Így add tovább! 2.5 Magyarország Licenc feltételeinek megfelelően használható fel.
Még nincs hozzászólás

Válaszolj!

Az e-mail cím nem lesz nyilvános.

You may use these HTML tags and attributes: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

hirdetés

hirdetés

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás