Megkérdőjelezve

Ajánlott levél érkezett. Sietek a postára az értesítővel.

– Jó napot! A kiskorú gyermekem nevére szóló hivatalos küldeményt szeretném átvenni.

– Ön az édesanyja?

– Igen.

– Kérem a személyi igazolványát és a lakcímkártyáját.

A lakcímkártya címadatai és a borítékon látható cím egyeznek. Végiggondolom, mire lehet szükség a beazonosításhoz. Nálam van a gyerek egyik érvényes okmánya; a születési anyakönyvi kivonat eredetije otthon maradt. A fiam nem rajzolt meghatalmazást.

A postás kisasszony kelletlenül átveszi a személyimet, a lakcímkártyámat. Komótosan keresgélni kezd. Mintha lassított felvételben lennék. A mögöttem álló türelmetlen ügyfelek be-beszólogatnak, páran szitkozódva távoznak. Végre előkerül a küldemény, letudjuk a papírmunkát. Mielőtt a kis nyíláson keresztül visszakapnám az okmányaimat, a hölgy felveszi a szemkontaktust. Stíröl. Méreget.

– Ez a maga személyije? – kérdi kisvártatva. 

– Tessék? – válaszolom. Valószínűleg rosszul hallok.

– Ez biztosan a maga személyije? – kérdezi újfent, most már nyomatékkal.

Atyavilág! Ennyire rosszul nézek ki? Nem ismer fel a kép alapján… Hat éve készült, tüchtig kis okmányfotó, talán épp ez lehet a gyanús.

– Igen, az enyém – válaszolom bizonytalanul. – Miért kérdezi?

– Bárkié lehetne – hangzik a frappáns magyarázat.

Hm, erre nem gondoltam. Végül is…bárkié lehetne, aki ugyanott lakik, ahol én, és akinek a neve megegyezik a fiam édesanyjáéval.

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

négy × kettő =

hirdetés