Ajánlott levél érkezett. Sietek a postára az értesítővel.
– Jó napot! A kiskorú gyermekem nevére szóló hivatalos küldeményt szeretném átvenni.
– Ön az édesanyja?
– Igen.
– Kérem a személyi igazolványát és a lakcímkártyáját.
A lakcímkártya címadatai és a borítékon látható cím egyeznek. Végiggondolom, mire lehet szükség a beazonosításhoz. Nálam van a gyerek egyik érvényes okmánya; a születési anyakönyvi kivonat eredetije otthon maradt. A fiam nem rajzolt meghatalmazást.
A postás kisasszony kelletlenül átveszi a személyimet, a lakcímkártyámat. Komótosan keresgélni kezd. Mintha lassított felvételben lennék. A mögöttem álló türelmetlen ügyfelek be-beszólogatnak, páran szitkozódva távoznak. Végre előkerül a küldemény, letudjuk a papírmunkát. Mielőtt a kis nyíláson keresztül visszakapnám az okmányaimat, a hölgy felveszi a szemkontaktust. Stíröl. Méreget.
– Ez a maga személyije? – kérdi kisvártatva.
– Tessék? – válaszolom. Valószínűleg rosszul hallok.
– Ez biztosan a maga személyije? – kérdezi újfent, most már nyomatékkal.
Atyavilág! Ennyire rosszul nézek ki? Nem ismer fel a kép alapján… Hat éve készült, tüchtig kis okmányfotó, talán épp ez lehet a gyanús.
– Igen, az enyém – válaszolom bizonytalanul. – Miért kérdezi?
– Bárkié lehetne – hangzik a frappáns magyarázat.
Hm, erre nem gondoltam. Végül is…bárkié lehetne, aki ugyanott lakik, ahol én, és akinek a neve megegyezik a fiam édesanyjáéval.
hirdetés
hirdetés