Szülők és gyermekek. Sorsdöntő találkozások, melyek egy életre nyomot hagynak a személyiségen. Könyvismertető
Vajon min múlik, hogy a szülő-gyerek kapcsolat szerencsésen alakul, vagy éppen szerencsétlenül? Hogy kiapadhatatlan erőforrást jelent-e számunkra az édesanyánk, az édesapánk, vagy ellenkezőleg, inkább mély fájdalmat és szinte lerakhatatlan terheket? Mi lehet az oka annak, hogy ebben a legalapvetőbb kapcsolatban gyakran hiába szeretnénk jól szeretni egymást, valahogy mégsem találjuk az utat a másikhoz?
Mi történik, ha a megszülető gyermek karaktere nem felel meg a szülő tudatos vagy tudattalan várakozásainak, reményeinek? Hogyan hatnak a kapcsolat és az életút alakulására a különböző kötődéstípusok és nevelési attitűdök, a határtartás sajátosságai? Miként alakul a nem várt, nem tervezett gyerekek sorsa? Hogyan jelennek meg a kapcsolatban a szülő saját gyermekkori tapasztalatai, traumái? Miféle sérüléseket okozhat az elmérgesedő, csúnya válás, a szülőtárs szidalmazása, a gyerekek tőle való elidegenítése? Milyen terheket jelent az úgynevezett szülősítés, amikor a gyermek felnőtt szerepbe kerül, ő hallgatja meg szülei problémáit, ő ad tanácsokat, ő hoz döntéseket, ő visel gondot anyjára vagy apjára?
Sok fontos kérdést vet fel a Sorsdöntő találkozások – Szülők és gyermekek c. kötet. Nem új könyv, sokan ismerhetik, hisz az egykori Mesterkurzus sorozat egyik legnépszerűbb kiadványa volt. Évek óta nem volt kapható, átszerkesztve és két szerző új írásaival kibővítve jelenik meg újra. A szerzők: Ranschburg Jenő, Popper Péter, Vekerdy Tamás, F. Várkonyi Zsuzsa, Orvos-Tóth Noémi.
Lebilincselő olvasmány – nemcsak szülőknek, akik szeretnék a lehető legjobban alakítani gyermekeikkel való kapcsolatukat, de olyan felnőtteknek is, akik a saját szüleikkel való viszonyuk nehézségeit és életük ebből fakadó problémáit szeretnék jobban megérteni és feldolgozni.
Részletek a kötetből
Nem ilyen gyereket akartam!
Az első találkozás természetesen az anyáé és a gyermeké, amelyre nem teljesen érintetlenül érkezik egyik fél sem. A babának a puttonyában már rengeteg olyan dolog van, amely a találkozás sikerét vagy kudarcát befolyásolja. Ezeket szokták genetikus vonásoknak, biológiai adottságoknak is nevezni. Közülük számomra a legfontosabbaknak az egyértelműen jelenlévő temperamentum jellemzők tűnnek: a gyermek mennyire aktív, mennyire érzi fontosnak, hogy a jelenlétére felhívja a környezete figyelmét? Mennyire tud ő maga figyelni a környezete tárgyaira és személyeire? Mennyire elterelhető a figyelme, és mennyire tud tartósan koncentrálni, vagy éppen ragaszkodni vágyaihoz, igényeihez? Ezek a jellemzők már mind a születés pillanatában jelen vannak, regisztrálhatók, és érzékelhető-mérhető individuális különbségeket mutatnak.
A másik oldalon pedig ott van az anya, akiben megfogalmazottan vagy kimondatlanul, de él egy kép arról – és ezt ő már hónapokkal, néha évekkel a gyermek megszületése előtt őrzi és ápolja magában –, hogy milyen gyereket szeretne. Képzeljük el például, hogy egy olyan házaspárnak, amelyik egy használat előtt felrázandó gyerekre vágyik – az amerikai szakirodalom könnyen kezelhető gyerekeknek nevezi őket –, egy magas temperamentumszintű, aktív, mozgékony, folyamatos foglalkozást igénylő gyereke születik. Azt kell mondanom: az ilyen találkozás nem túlságosan szerencsés. Ugyanis, ha a szülők várakozása, elvárása megegyezik a világra jött gyerek genetikai adottságaival, veleszületett temperamentumjellemzőivel, akkor ez a konzisztencia egészséges fejlődést, jó szocializációs folyamatot ígér. Ha viszont mást vár a szülő, mint ami a gyerek puttonyában van, nem lesz szerencsés a találkozás, ami nagyon megnehezíti a gyerek szocializációját. Ez a jelenség valójában választ is ad egy nagyon régi kérdésre, jelesül, hogy az örökletes tulajdonságok vagy a környezeti hatások játszanak-e domináns szerepet a fejlődésben – mert megmutatja, hogyan jelentkezik mind a kettő együtt. (Dr. Ranschburg Jenő)
Nem szeretlek, de elfogadlak
Igaz az, hogy minden apa és anya szereti a gyerekét? Már a kérdésen is fel lehet háborodni – mégsem igaz. Ezért telnek meg a pszichológiai rendelések a félresiklott kapcsolatok tömegeivel, mert az emberek kötelességszerűen megjátsszák, hogy mindig és minden körülmények között szeretik a gyereküket. Ez társadalmi kényszer, mert ugye micsoda szörnyeteg anya vagy apa, aki nem szereti a gyerekét… Pedig egy gyerekkel akkor is lehet jól bánni, lehet hozzá kedvesnek lenni – például emberségből, jóindulatból, felelősségérzetből –, ha az ember nem szereti ugyan, de felvállalja a helyzetet: így alakult az élet. A megjátszott szülői szeretet viszont rengeteget árt, és rendszerint ki is derül, hogy a gyerek bajai a szülőtől származnak. Jobb lenne ezt a kapcsolatot igaz alapokra építeni.
Hadd mondjak indiszkrét módon egy példát a saját életemből. Anyám kissé uralkodni vágyó nő volt, aki szeretett beleszólni a családtagok életébe. Kamaszkoromban őrjöngtem ettől. Apám legtöbbször így próbált csillapítani: Péterkém, igazad van, de lásd be, hogy szeretetből teszi! Igaz szöveg, hatásában mégis nagyon rossz, ugyanis majdnem megutáltam miatta a szeretet szót. Mert ha a szeretet feljogosít erre bárkit is, akkor nekem nem kell! (Popper Péter)
Nekem nem sikerült, de neked összejöhet!
Van a szülő-gyerek viszonynak egy rendkívül fontos motívuma, amely meghatározza, hogy milyen is lesz ez a sorsdöntő találkozás. Vajon mit akar a szülő? Hozzászabni a gyereket a saját elveihez, gondolataihoz, vágyaihoz? Vagy azt próbálja segíteni – mert azt szeretné –, hogy a gyerek azzá legyen, aki? Másképp fogalmazva: tudja-e a szülő élvezni a különböző gyerekeit? Mert ha testvérek születnek – még akkor is, ha ikrek –, mindegyik más, természetesen. Képes-e a szülő arra, hogy valamilyen örömöt jelentsen számára az, hogy az egyik ilyen, a másik olyan? Vagy neki van egy elképzelése, amit csak az egyik gyerek tölt be? Az ’ügyes’, az ’gyors’, az ’okos’, a másik meg ’olyan kis szerencsétlen’, mindig mosolyog, jól érzi magát, na de ’semmire sem jut’? (Egyébként tudjuk, hogy az életben nemegyszer ő lesz a sikeres, akit az apa esetleg lenéz, mert ’egy szöget nem bír beverni’. De lehet, hogy bár sikeres lesz, sérülni fog attól, hogy az apa őt így megvetette. Vagy éppen: nem tudja kibontakoztatni, amit magával hozott, éppen az apai szuggesztió miatt – ’te semmire se vagy jó’, csak mert más, mint amilyennek az apa szeretné…)
Szóval: mit akar a szülő? Van-e egy elképzelése, hogy az ő gyereke milyen legyen, mit higgyen, mit valljon, mihez csatlakozzon – ahhoz, amihez ő, természetesen! –, vagy pedig arra törekszik, hogy okosan megadott szabadsággal önmagát tudja kibontakoztatni? (Vekerdy Tamás)
Olyan vagy, mint az anyád! Mintha az apádat látnám!
A cserbenhagyott partnerek nem ritkán azzal próbálják csökkenteni fájdalmukat, hogy leértékelik az őket elhagyó társat. Akár egész szélsőségesen. Férfitől is hallottam már ilyenfajta sárba tipró szidalmat, de nőkre jellemzőbb, hogy szörnyetegként mutatják be volt partnerüket. Az elhagyott nő vagy férfi legfeljebb majd csak jövőbeli kapcsolataiban szenvedi meg, hogy a kudarcból nem vont le semmilyen rá vonatkozó tanulságot – de a gyerekei? Hogyan érinti majd az ő valóságérzéküket ez az angyal/ördög szerepábrázolás? Ők biztosan nagy árat fizetnek anyjuk vagy apjuk öngyógyító kísérletéért. Milyen terhet rak rájuk ezzel a gyűlölettel a velük élő szülő (általában az anya)? Először is: ha nem akarják a kegyeit elveszíteni, kénytelenek lesznek azonosulni vele, elfogadni álláspontját. Igen, apámnak nagy bűnei vannak, apám egy selejt. Hogy lánygyerekről vagy fiúgyerekről van-e szó, az következményében ’csak’ annyiban más, hogy saját nemét kell-e ezáltal gyűlölnie, vagy az ellenkező nemet. Egyik rosszabb, mint a másik… Hogyan tud valaki harmóniát megélni saját párkapcsolatában, ha abban nőtt fel, hogy férfiként nem szabad olyanná válnia, mint alig ismert legfőbb férfimintája, az apja, illetve, hogy nőként nem szabad bíznia a férfiakban? Az Olyan vagy, mint apád!, Nahát, ez pont olyan, mintha apád mondta/tette volna! jól ismert mondatok az ilyen családokban. Ebben a megbélyegzésben pedig az is benne van, hogy ’valami veled sincs rendben, nemcsak apáddal…’ (F. Várkonyi Zsuzsa)
Minden a családfám miatt van!
A tapasztalatok szerint a titkok és elhallgatások megkötik pszichés energiáinkat, és akár generációkon át súlyos teherként akadályozzák fejlődésünket. A feldolgozatlan traumák visszatérnek. Épp ezért önismereti munkánk fontos része a történetünk feltárása. A családfa felrajzolása után kirajzolódhatnak a generációkon átívelő hasonló sorsok, ismétlődően megjelenő betegségek, válások, veszteségek. A családfa a múltunk regénye, és ahogy végighaladunk rajta, érdemes minden ősünknél elidőzni s feltenni a kérdést, mit üzen nekünk az életével? Sokféle választ kaphatunk, de mind formálta a sorsunkat. Ám a családfa talán legfontosabb ajándéka, hogy meglátjuk benne a szüleink gyerekkorát. Ilyenkor kiderül, hogy ők, akiktől egykor az életünk függött, akik hatalmasnak és tévedhetetlennek tűntek, valamikor maguk is a szüleiknek kiszolgáltatott gyerekek voltak. Gyerekek, akik talán sosem kapták meg a feltétel nélküli elfogadást. A szüleinkhez fűződő kapcsolatunk sokkal érettebbé válik, amikor ezt felismerjük. (Orvos-Tóth Noémi)
Ranschburg Jenő – Popper Péter – Vekerdy Tamás – F. Várkonyi Zsuzsa – Orvos-Tóth Noémi: Sorsdöntő találkozások – Szülők és gyermekek
A kötet a Nyitott Akadémia weboldalán megrendelhető >>
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
