A napfény vérfagyasztó hiánya, avagy hogyan éljük túl a téli depressziót?
Egy kutatás azt a hátborzongató eredményt hozta, hogy Magyarországon minden tizedik ember szenved a téli depressziótól. Ennek egyik legfőbb oka a napfény vérfagyasztó hiánya, aminek nyomán a szervezetben alacsony szerotonin és magas melatonin szint keletkezik, ami által a lakosság egy jelentős része egész egyszerűen zizi lesz ezekben a hónapokban.
Az is nyomaszthat minket itt a Kárpát-medencében, hogy fóbiásan be vagyunk kerítve, tengerünk, ahol a sósan szemerkélő szabadságot letüdőzhetnénk nincsen, gyakran úgy érezzük magunkat, mint egy üvegfalú liftben, ami megáll két emelet között és mi csak a közte levő betondarabot látjuk. És lassan, de biztosan elkezd szánkózni a hátunkon a hideg verejték, a gyomrunk meleg idegességgel lesz teli…a tenyerünk izzadni kezd, levegő után kapkodunk.
Vajon miként vehetjük észre magunkon a téli depresszió kitörését, figyelünk-e a jelekre egyáltalán?
Valószínű az egyik legszembetűnőbb jel, hogy az ébresztő cirip hatalmas zengését követően a kipattant szemgolyók nem kezdenek élénk táncba, hanem meredten a plafonra tapadnak. S miközben végigzakatol szemünk előtt az aznapi teendők sora, súlyos végtagi fájdalmat érzünk, erősödő vágyat a mozdulatlanságra, és minden megvilágosodik előttünk a világ megváltoztathatatlanságáról, ezért inkább kicsikét oldalra fordulunk és horpasztunk tovább. Kis idő után már semmilyen fölismerés és érdeklődés nem motoszkál letompult agyunkban, hanem egyszerű szobanövénnyé változunk.
De arra is érdemes felfigyelni, ha történetesen ballagunk át a hídon és érezzük a folyó mélyzöld leheletét és az ellenállhatatlan vágyat, hogy hasmánt ugrással lerepüljünk a mélybe, netán a velünk szemben kacarászó, kirittyentett ifjakat hajigáljuk át a korláton. Mindez, azt hiszem, nem egészséges.
Persze mint általában mindenütt, itt is van remény. Azt mondják a hozzáértők, segít, ha a mindennapi kötelező tevékenységeket vagy házimunkát – például sütés, főzés, vasalás, takarítás – nem csak kötelességként éli meg valaki, hanem kedvvel fogadja, és úgy végzi el, hogy lehetőleg más ne zavarja gondolatait. Így ez is örömforrássá válhat. Ezt a modern pszichológiában új terápiás módszerként – tudatos jelenlét terápia – is használják. Ennek az a lényege, hogy bármit csinálunk, tudatos jelenlétre és a valóság megélésére van szükség. Vagyis, ha egyedül, önmagamban nevetgélve porszívózhatok, az nagyszerű életkedvvel tölt majd el. Remek.
A másik, hogy kiválóan hat az önbecsülésünkre, ha nálunk sokkal szerencsétlenebbel, rászorultabbal találkozunk, mert akkor más perspektívában látjuk a saját helyzetünket is, így aztán majd megvidámodunk. A minap is megszólított egy hajléktalan, hogy segítsem ki, könyörüljek meg rajta, szánjam meg. Ott álltam, kicsikét kopottasan, borostásan, a szél belebújt a vékonyka dzsekimbe, aminek zsebében úgy foszlott szét a papír zsebkendőm, mint valami kamaszkori álom. Összekapartam a szemcsék között némi aprót. A kezébe nyomtam. Sarkon fordult és elvitorlázott kellemes sportcipőjében, sportos kis kabátkájában, rendezett pantallójában. Figyeltem az önbecsülésemet, meg volt dermedve, mint a kocsonya.
Viszont a napi kicsinyke örömökben még hiszek.
Tegnap este például csend volt a szobámban, bekéklettek a szomszédos lámpák, és feküdtem hanyatt, néztem a plafont meredten, semmire sem gondolva, és boldog voltam.
Vagy depressziós? Ki tudja?
Nyitókép: Krisztián Gazsovics/Pixabay
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.