Templom utcai malacságok
KÉP ALÁ ÍRÁS
Kevéske ideje volt már hátra a nagyságos Krúdy Gyula író úrnak, midőn látogatóit fogadta az óbudai Templom utcában. A vizitációra érkezett leányait és kedves rokonait körbevezette a hátsó udvarban, ahol derűs mosollyal szemlélgették, amint két malac szinte egymás elől túrja ki az ennivalót a tálkából.
„Meg kell őket zabálni”, hangozhatott el a rajongó mondat, ami minden bizonnyal nem volt ellenére magának Krúdy Gyulának sem, hiszen nála boldogságosabban senki sem tudta kitunkolni a zónapörkölt szaftját a vasúti restaurációkban. Az író – a többiekkel ellentétben – nem csupán a röfögő malackák báját konstatálta az udvaron, sóvárogva vizionálta, amikor eljön majd a nagy nap és neki lehet állni a pác elkészítésének, hogy semmi hiba ne legyen a húsvéti sonkában.
Istenem, azok a régi pácok! „Ami marékszámra vett sóból, korianderből, borókamagból, sárgacukorból, darált fokhagymából, babérlevelekből és öt-hat fej vöröshagymából készül. Ezt a keveréket szárazon kell felvenni a sonkának, és négy-öt napig pihenni alatta, hogy megkapja azt a sós levet, amely beborítja a teknőben. Ebben kell megforgatni naponta, mindig más és más oldalára. Utána megy a füstre, ahol eltölt még három-négy hetet. Itt éldegél magányosan zöldcsütörtökig, nagypéntekig, nagyszombatig. Akkor az asszonyok veszik gondjaikba, ők főzik lassú víz vagy lobogó tűz mellett, a tojásokkal együtt.”
Jól látható, hogy Krúdy Gyula egy fejjel kiemelkedik a társaságból, délceg alakja ugyan már megroggyant kissé a szívgörcsöktől és úgy áll ott, mint egy nagy „Su”-betű. A bal szélen Zsuzsika a kislánya mutatja ölbe vett kutyájának a fotómasinát és a mögötte vigyorgó embert. Ellenben neje őnagysága, Várady Zsuzsa éppen bújócskázik a másik Krúdy-lány válla mögött, igyekszik személyétől megkímélni a családi fotózkodást.
Mint azt egy 2015-ben előkerült, Zsuzsikának írt fájdalmas levélből tudjuk, némi oka volt is erre az asszonyságnak, aki ebben az időben már nehezen viselte Krúdy vonzalmát azokhoz a sonkákhoz, amiket malackodás céljából fehérszemélyek viseltek. Nem szólva a Mester intimus barátságáról a különböző szürkebarátokkal és rizlingekkel. Az ötvenes éveinek éppen hogy odaköszönő író szíve, gyomra és mája is már belerokkant ezekbe a sűrű barátkozásokba, amit a felesége csak úgy bírt elviselni – az egyre elviselhetetlenebb nyomorról már nem is beszélve – hogy el-el maradozott ő is otthonról.
Ilyenkor Surány Pál mérnök Bécsi úti garzonjában borította ki szívét a sarokban térdeplő kopottas lavórba és várt maradéktalan vigasztalást a mérnök úrtól. Nehéz persze megmondani, hogy ki mit érdemel, és ki mit nem érdemel meg. Azt azonban látni a képen, hogy Krúdynak nincs nagy kedvére a malacok megmutatása, bár nyilván ő iktatta be ezt a kis állomást, reménykedve, hogy gyorsabban múlik az idő és hamarabb mennek el a vendégek.
Mint tudjuk, a tényekkel többet tudunk kezdeni, mint egy ébren álmodott világgal. És az kétségtelen tény, hogy Zsuzsa asszony éppen a Bécsi úton tartózkodott 1933. május tizenegyedike éjjelén, amikor Krúdy Gyula arca még rándult egy utolsót, a kézfején is elcsúszott egy pillanatra valami ér, borszagú pára köszönt el félig nyitott ajkától, és megdermedt szemével még látta, hogy végleg elindul az álmok ködlovagjai felé.
Kommunikációs szakember, író, újságíró
Valahogy mindig az írás körül settenkedtem. Már az alsóbb iskolákban is valójában azért írtam a fogalmazás dolgozatokat, hogy valamiféle hatást váltsak ki a tanáraimból, majd egy-egy felolvasást követően az osztálytársaimból. Mindig is ez érdekelt az írásban, pár pillanatra, pár percre élménnyé változtatni a befogadónak a semmiből jött mondatokat. Végigjártam a szerkesztőségi ranglétrákat, gyakornoktól a megyei lap felelős szerkesztői pozíciójáig, mégsem ragadtam meg az újságírásnál, mert azt hiszem annál kíváncsibb vagyok, főként az emberekre. A Szépítők Magazin egy nyugodt hely ebben a rohanásban. Jó néha pár írással megpihenni és némi vidáman-szomorkás hangulatot hozni.
