„Úgy akarjuk a teljesítményt elősegíteni, hogy közben folyton visszanyomjuk.” Az iskola betegít? Újra elérhető Vekerdy Tamás egyik legnépszerűbb könyve
Az, hogy egy gyerek ki tudja-e hozni magából mindazt a jót, ami lehetőségként benne rejlik, a környezetétől függ. Hogyan segítheti, és miként hátráltatja ebben a szülő, a pedagógus, az iskola?
A Kulcslyuk Kiadó Vekerdy-életműsorozatának keretében megjelent a Tanár Úr egyik legnépszerűbb és régóta elérhetetlen könyve. Az Iskola betegít? c. kötet praktikus zsebkönyv kiadásban foglalja össze a legfontosabb Vekerdy-tanításokat, a nagyszerű pszichológustól megszokott élvezetes, szórakoztató stílusban. Ajánlott olvasmány minden szülőnek, nagyszülőnek és pedagógusnak, aki megismerő szeretettel igyekszik hozzásegíteni a rá bízott gyereket, hogy azzá lehessen, akinek született.
Részletek a könyvből
„Van egy alapvető probléma, amire szeretnék rámutatni. Az intelligenciateszt tíz faktorából az iskola kettőt osztályoz: egyfajta lexikális emlékezetet és matematikai készséget. A tíz faktorból öt a verbalitást, a szóbeli intelligenciát méri, öt a cselekvésest. Minden nagy könyv elmondja, hogy az egészséges gyermeki intelligenciában a cselekvéses rész az erősebb, ez a fejlődés záloga, ez húzza magával a szóbeli intelligencia fejlődését is. A két osztályzott faktorból mind a kettő a szóbeli tartományba esik. A cselekvéses részt meg sem érinti az iskolai osztályzás. Így aztán sok gyereket a szintje alá nyomunk, ezzel tenyésztjük a dacot, a szembeszállást, a tehetséges gyerek kipréselését a neki való iskolából. Kiesik a lassú érésű, a speciális érdeklődésű, a nagy empátiás készségű, akinek nagy az emocionális intelligenciája, amiről ma már tudjuk, hogy fontosabb az életben való beváláshoz, mint az értelmi, és különösen ennek szűk szegmense, a szóbeli intelligencia lexikális memóriabeli és matematikai faktora. Ezért nem korrelál – ezért sem korrelál – az életben való beválás az iskolai osztályzatokkal.”
***
„Iskoláink (…) a mesterségesen felidézett kudarcok szorongást keltő akadályversenyét járatják gyerekeinkkel. A kedvteli fejlődés későbbi nyugalomhoz és magabiztossághoz vezet, ez pedig lehetővé teszi, hogy az ember tudja magát elengedni, ami viszont a fantázia működésének egyik alapfeltétele. (Élhető jövő csakis a fantáziából sarjad szervesen – az intellektuális elemzés csak a holt múltat képes szálaira szedni.)”
***
„Iskoláinkban osztályzunk, feleltetünk.
A felelés szorongást kelt. (Lemérték, hogy mekkorát. Nagyot.)
A szorongás csökkenti a teljesítményt. (Szintén mért adatok.)
Úgy akarjuk a teljesítményt elősegíteni, hogy közben folyton visszanyomjuk.
De mi a valódi teljesítmény? Az azonnali jó felelet? A jó dolgozat? A jó vizsga? (Aminek anyagát 75 százalékban öt év alatt az eminens is elfelejti.) Vagy: évekkel később a többé-kevésbé egészséges – és fejlődőképes – helytállás az életben?”
***
„Lesz-e egyszer az unalmas, a gyötrő, a fenyegető iskolából másfajta iskola? Eljön-e az idő, hogy nem a felejtésnek tanítunk, hanem képességeket próbálunk kibontakoztatni, a gyereket próbáljuk a világhoz és önmagához elvezetni? Rájönnek-e az iskolákban, hogy az érzelmi, szociális tanulás nemcsak ugyanolyan fontos, de ma fontosabb, mint a csak szóbeli, csak intellektuális? S ha rájöttünk, képesek leszünk-e nem elrontani ezt is, hanem az egyensúlyt keresni és megtalálni?
Hatékony tanítást és tanulást csak úgy tudok elképzelni, ha legalább erőfeszítéseket teszünk ezekbe az irányokba, s ha tudjuk, hogy eredményeinket (valódi eredményeinket) soha nem tudjuk lemérni. Ezek csak évekkel, esetleg évtizedekkel később mutatkoznak meg. Ugyanakkor: józan „érzékletünkre” hallgatva igenis tudjuk, hogy jó úton tapogatódzunk-e (természetesen: kudarcok között), mint ahogy egy iskolába, egy osztályba, órába belépve ma is érezzük annak atmoszféráját, milyenségét, anélkül, hogy bármit föl- vagy lemértünk volna.”
***
„C. G. Jung civilizációnk egyik alapproblémájának nevezi, hogy neveletlen felnőttek próbálják nevelni az újabb generációkat.
A tanári munkára való felkészülés nem képzelhető el önnevelés nélkül.
És: ezzel a dologgal soha nem lehetünk készen.
Ha tanítunk, a folytonos keletkezés folyamatában állunk – mint erre Steiner szavaival utaltam –, és ebben a folyamatban mindnyájan benne vagyunk, tanítványainkkal és a köztünk levő és minket környező világgal együtt.
Nemcsak részesei, hanem együttes munkálói is vagyunk ennek a teremtődésnek.
És ha magunkra figyelünk, érezni fogjuk, hogy mikor visszük jó és mikor rossz irányba a dolgot. És éppen ehhez van szükségünk – ehhez a belső figyelemhez – a szabadságra.”
***
„Korunk sajátos korszak.
Külső szabályozás – rituális, törzsi totem és tabu; vérségi kötelékhez fűződő vallási törvények; szigorúan szabályozott hagyományban élő faluközösség – már nincs. A belső – a szívünkbe írt – törvény még nem elevenedett meg. (Lásd a Biblia szavait Jeremiástól János evangélistáig.)
Köztes állapotban vagyunk. Átmeneti helyzetben.
Látnunk kellene az egykori külső szabályozás értékeit (és nem szabadna hagynunk, hogy ez a felismerés képmutatásba forduljon), és látnunk kellene a tévedésekkel teli szabadság értékeit is, melyek majd egyszer talán, reméljük, a belső hang meghallásához is elvezetnek. („Az én vezérem bensőmből vezérel…” – József Attila.)”
„A táplálkozás haszna sem azon múlik, hogy mennyit pakolunk a gyomrunkba, hanem azon, hogy mennyit asszimilálunk a felvett táplálékból, mennyi válik azonossá velünk, mennyi lesz vérünkké belőle. „A pedantice beparancsolt, bevert tudomány” – mondja Széchenyi – egyfajta állandó „lelki hányingert” okoz. Az egészséges ember és az egészséges gyerek védekezik ez ellen. Az erős szervezet végül is kiveti magából ezt a „bevert tudományt”. (Karácsony Sándor szerint a gyerek autonóm lény; amit nem a lényével megegyezően kap tőlünk, azt „letokolja” és kiokádja magából, vagy belebetegszik.) Tehát az erős szervezet kiveti magából a „pedantice beparancsolt” tudományt, netán éppen megbukik vagy rosszul teljesít az iskolában. „A gyengébb viszont sikeres lesz, mert megtörik, és – mondja tovább Széchenyi – minél többet és sokfélébbet kényszerítenek, kelepcéznek fejébe, annál zavarosabb lesz veleje, míg végre a tudós szamarak piedestáljára emeltetik.”
Nyitókép: Anastasia Shuraeva/Pexels
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.