A kommunikáció zavaros vizei. Egyenes beszéd helyett: amikor a sorok közül kell kiolvasni a lényeget
Előző cikkemben a kommunikációban bekövetkező zavarok okát kezdtem keresni. Most folytassuk ott, ahol akkor abbahagytuk.
Az ember megtanult a sorok között olvasni és oda írni a lényeget. E ponton teszek egy kis kitérőt: van, aki ezt nem tanulta meg és soha nem is fogja megtanulni. Ez a neurális szintű másféleség az autizmus spektrumon szerepel a tudomány és a „köz” aktuális álláspontja szerint. Ma ez képességhiány, mondhatni „fogyatékosság”. Az idézőjellel szeretném jelezni, hogy ettől a véleménytől elhatárolódom, de tudomásul veszem, hogy a többség szemében nem az a gond, hogy valaki nem azt mondja, amit gondol és amit eredendően mondani akart, hanem az, ha a másik ezt nem „vágja”.
Ennek az autisztikus „nem értésnek” sok szintje, sok árnyalata létezik. Van, aki ténylegesen csak a szó szerinti értelmezésre képes. Konkrét példa: a fiatalember áll a buszon az ajtónál. Valaki leszállna, és odaszól, hogy „elnézést”. A fiatalember nem tudja mit, de „elnézi”, és áll tovább az ajtó előtt. Fogalma sincs, hogy az „elnézést” itt azt jelenti: „állj arrébb, hogy le tudjak szállni”. És vannak, akik bizonyos jelzéseket nem tudnak értelmezni. Vagy nem is érzékelik vagy érzékelik, de nem tudják, mit jelent. Nem tudják leolvasni az érzelmeket az arcokról, nem „érzik”, hogy szívesen látják-e őket egy társaságban, nem „vágják”, hogy a meghívás komoly volt vagy csak duma, egy udvarias szófordulat.
Ezek az emberek tükröt tartanak a „fejlett civilizációnk” kommunikációs szabályainak. Rámutatnak, hogy a szavak, a nyelvünk tökéletesen alkalmas lenne arra is, hogy azt mondjuk, ami van – na de akkor miért nem azt mondjuk? A többségi (99%) ún. neurotipikus ember számára ezért az autisztikus agyműködés „gáz”, és maradnak a sorok közti kommunikációnál. Akkor is, ha aztán ezerszer is befürödnek vele. Mert bizony lehet, hogy ők zsigerből képesek dekódolni „azokat” a jeleket, ám rengetegszer tévesen dekódolják őket. És akkor máris oda a tiszta és nyílt kommunikáció.
S végül jöjjön a horgász… aki felkavarja a vizet, a pisztráng már nem látja őt, s így kifoghatja, hazaviheti, megsütheti, megeheti. Elértünk a szándékosság szintjére. A tudatos „kavarás”, hazugság, félrevezetés szintjére. Ha most azt hiszed, ilyen „gonoszságot” csak kevesen művelnek, tévedsz. Annyira természetes már ez a szint is, hogy fényes ideológiák vonnak köré glóriát. Csak egy példa: nemrégiben egy weboldalra tévedtem. Volt egy cikk arról, hogy milyen fontos az őszinteség. Majd a cikk alatt, keretben szolgáltatást kínált a jóember: „megmutatom, milyen testbeszéddel tudsz határozottnak, erősnek, önbizalommal telinek látszani”. Szóval légy őszinte, légy önmagad, kivéve, ha… na de van recept, megmutatom, hogy játszd el magad másnak! Ez talán nem tudatosan hamis kommunikáció?
A „kavarás” szintjén az ember tudatosan kelt zavart a kommunikációban. Valamilyen érdeke fűződik hozzá. El akar palástolni valamit: akár a szakmai hiányosságait, akár egy rossz cselekedetét, amelyért valamilyen retorzióra számíthat stb. Vagy olyannak akar lefesteni egy helyzetet, ami messze áll a valóságtól, de ha elég sokan elhiszik, elérhet valamit, amit egyenes úton nem.
Amikor oly mértékben katasztrofális egy közösségben a kommunikáció, hogy az már nem magyarázható „ártatlan” tudatlansággal, félreértéssel, de még lustasággal sem, akkor előkerül a szándék hiánya. Az, hogy nincs igény a „kristálytiszta vízre”, nincs igény az átláthatóságra. És előkerül Monsieur Poirot, a mesterdetektív is, és megkérdezi: „cui bono?” Kinek áll mindez érdekében?
Mivel e téren a tudatos és nem annyira tudatos cselekvés határai elmosódnak, azt is meg kell határozni, mi minden lehet „érdek”. Lehet nyilvánvaló haszonszerzés, megdicsőülés, előléptetés, ellenségen bosszúállás… de lehet valamiféle érzelmi nyereség, félelem-vezérelt konfliktuskerülés, vagy csupán egy kis spórolás az energiával. Mert tisztázni, az bizony energiaigényes munka. Bepiszkolni, felkavarni a vizet, az sokkal könnyebb. És a könnyű út az széles út, és sokan járnak rajta.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.