A méltóság joga, a vélemény szabadsága

Elképesztő rosszindulat árad a Facebook kommentekből. Igyekszem nem olvasni őket, rengeteg energiát vonnak el, de egy tegnapi hozzászólás szíven ütött.

A kommentelő egy ismert művészházaspárnak üzent, akik – esélyesen – pici babájuk miatt a legérzékenyebb napjaikat élik. A hozzászólóról annyit tudni az adatlapja alapján, hogy zálogházi becsüs. A munkáltatóját is feltüntette az adatlapon. Ha én lennék a főnöke (a saját cégemben), az első ilyen közösségi megnyilvánulás után megköszönném a közreműködését, és azonnali hatállyal elküldeném új munkát keresni.

Rengeteg példát lehetne felhozni, ami azt mutatja, hogy az internethasználók egyre inkább belső fék nélkül élnek, mások méltóságát taposva trágár hangnemben szitkolóznak a nyilvános közösségi térben. Azon a felületen, amit kiskorúak is olvasnak, esetleg éppen a saját gyerekeik.

Minek kellene történnie ahhoz, hogy az efféle kommentek eltűnjenek a közösségi térből? Kinek a felelőssége, hogy ennyire elszabadulhattak? Vállalja ezért valaki a felelősséget? Becsület, méltóság, jó hírnév joga… A vélemény és kifejezés szabadsága felülírhatja ezeket? (Kérdezem, miközben a kommentelő vezetéknevét a személyiségi jogok miatt kitakarom.)

***

Az vagy, amit gondolsz. Az vagy, ahogy másokhoz viszonyulsz gondolatban és cselekedetben. A gondolataiddal vagy egyenértékű.

Nincs jogod nyilvánosan mocskolni, szennyezni azt, amihez, akihez nincs közöd, akit nem ismersz, aki nem bántott, aki nem érdemli ezt. Egy dologra kellene feltenned mindent: magadat tisztítani, gondolatok és érzések szintjén rendbe tenni. A saját házad táján sepregetni. 

Hallgatni arany. Ezt a szabályt persze én is megszegtem, nem egyszer. Legutóbb azzal, hogy megírtam ezt a jegyzetet. Erre is érkeztek kommentek – jól visszaadják, mennyire másként látunk egy-egy helyzetet. Bárhogy is legyen, a normális hangnem mindenkit megillet. Van hova fejlődnünk a vitakultúrát illetően.

Mesterházy Mónika

Alapító-főszerkesztő

Több mint 20 évet töltöttem az írott média izgalmas világában, szinte minden klasszikus sajtóműfajban kipróbáltam magam. 2006-2012 között szakújságíróként tevékenykedtem, szakmai kiadványok és rendezvények létrejöttében közreműködtem.

Néhány éve visszakanyarodtam a segítő hivatáshoz; gyermekvédelmi alapellátás keretében általános és középiskolásokkal foglalkozom, prevenciós foglalkozásokat tartok, szakmai érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a szociális kompetenciafejlesztés és a készségfejlesztés áll. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetének mesterképzésén az iskolai mentálhigiéné volt a kutatási témám. Okleveles szociális munkás, intézményi kommunikátor, újságíró és kiadványszerkesztő képesítésekkel rendelkezem.