Amikor két ember szerelme nem szent és sérthetetlen a rokonság körében

Két ember szerelmi kapcsolata nagyon ritkán marad csupán a két ember „külön bejáratú” kapcsolata. Pontosabban a „külön bejárat” lehetőségének megteremtése kettejük akaratán, igyekezetén – közös megállapodásukon – múlik. Rajtuk áll, mennyire szeretnék nyitottá, zárttá (védetté) tenni közös világukat.

A kapcsolat kezdetén, az érzelmi felfokozottság (más)állapotában a szerelmesek „csupán” egymást érzékelik. Két univerzumból születik egy új világ. Az összecsiszolódás, az „elindulás” folyamata az első felejthetetlen közös élmény egy pár életében. A szerelem erővel ruház fel mindenkit; természetes, ha a szerelmesek biztosak egymásban s magukban, ha úgy érzik, a kapcsolatuk kikezdhetetlen.

Két ember szerelme azonban nem mindig szent és sérthetetlen mások szemében. Na, nem a közvélemény előtt, hisz nem hírességek „meglepő” párválasztásáról van most szó (amit kívülállók ítélkezve ízekre szedhetnek). A család és barátok „furcsa” fogadtatása is okozhat a boldog párnak kellemetlen meglepetéseket…

A választás szabadsága a szeretett ember „megtalálásáig” tart. A „csatolt” családtagok (szülők, testvérek, rokonság) és a barátok fogadtatása és elfogadása kapcsán már kívánatos erényként lép be a nyitottság, az elfogadás, a kompromisszumkészség…

Nem automatizmus és nem reális kívánalom, hogy csak azért, mert őszintén szeretünk valakit, őszintén szeretni tudjuk a szüleit, a testvérét, a barátait is. Természetesen csodálatos „sorsadomány”, ha szeretett félhez tartozó „csomag” semmilyen értelemben sem jelent érzelmi terhet, és a környezet is támogató, szeretetteli.

Ellenkező esetben azonban már a kapcsolat korai szakaszában komoly próbatételt  jelenthet a fogadtatás; a pszichológia fogalomnyelvén minden szereplő kognitív disszonanciát él meg, ami feszült érzelmi kettőséget jelent. Példaként: „El kellene fogadnom a lányom választottját, de nem vagyok erre képes.” „Illemtudóan kell viselkednem a párom anyjával, pedig látványosan utál engem.”

Minden negatív érzés, minden fájó érzéslenyomat rárakódik a kapcsolatra, folyton vastagodó réteget képezve.

S amikor a szerelem csillapodik, a kapcsolat érzelmi hőfoka szelidül, amikor a pár életében megjelennek a hétköznapi üresjáratok vagy gondok, sokkal sérülékenyebbé válnak a környezeti hatásokra (a szülői, baráti ellenállásra is). Ebben a fázisban már komoly tétje lehet annak, hogy mennyire nyitott, mennyire zárt a két ember közös világa, milyen hatásokat engednek be az életükbe, képesek-e ennek kapcsán a következetességre, az összhangra.

Normális érzés, ha valaki a szüleivel is jóban akar lenni, és a barátait sem akarja elveszíteni, a választása, a szerelme miatt. Az élet azonban produkálhat olyan helyzeteket, amikor ez a viszonyulás („számomra mindenki fontos”) nem kivitelezhető, nem fenntartható valamelyik fél „sérülése” nélkül. Ha a feszültség nem csillapodik, ha tartósan fennáll valamilyen mértékben a szeretett ember, a családtagok között, legalább egy valaki közülük biztosan úgy fogja érezni, hogy nem állnak ki mellette, az ő érzései nem számítanak.

Lehet ilyen helyzetben priorizálni? Választani kell, ki a fontosabb? Lássuk be, ilyen döntéshelyzet méltatlan felnőtt emberekhez… Mégis, nagyon sokan élnek ilyen szakadozott kapcsolati hálóban. Családi, baráti szövetségek között lavírozva, aminek a párkapcsolat látja kárát. Van, hogy muszáj (lenne) eljutni a felismerésig: a lavírozás a lehető legrosszabb stratégia.

Van, hogy a döntés – bármennyire is méltatlan – etikai alapon nem odázható el. Mert nem lehetek az anyám szövetségese a szerelmem háta mögött, nem lehetnek igaz barátaim, akik elutasítják a választottamat stb.

Popper Péter így ír erről:

„a szerető ember nem barátkozhat azokkal, akik a partnerével nem hajlandók barátkozni vagy netán ellenségei.”

Természetesen a szeretett ember szülei, barátai ellen sem sportszerű aknamunkával hadjáratot folytatni társként, kiváltképpen, ha nem szolgáltak rá erre, pusztán csak az a cél, hogy a másik az idejét, a figyelmét kizárólagosan a párkapcsolatra összpontosítsa.

Kiegyensúlyozott, harmonikus párkapcsolatot két érett, mentálisan jól funkcionáló felnőtt képes fenntartani.

A szülőknek sem mindig egyszerű „leválni” a felnőtt gyermekükről, az önálló életüket, a döntésüket tiszteletben tartva.

Rengeteg kapcsolat megmenthető lenne, ha a felek belátnák, mennyire fontos az önreflexió, annak feltérképezése, hogy milyen rejtett motivációk mozgatják őket, mit miért tesznek vagy mit miért nem tesznek meg?

Fodor Ákos így ír erről találóan:

Egy konfliktus szinopszisa

„– Ne magadból indulj ki!”

„– Hanem?”

Nyitókép: Elina Fairytale/Pexels

Mesterházy Mónika

Alapító-főszerkesztő

Több mint 20 évet töltöttem az írott média világában újságíróként, szerkesztőként, megyei és országos lapoknál.

Az Életszépítők Magazint (eletszepitok.hu) 2013-ban hoztam létre.

2018-ban visszatértem eredeti hivatásomhoz, általános és középiskolásokkal foglalkozom iskolai környezetben. Érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a tanulásmódszertan, a pályaorientáció, a szociális kompetencia- és a készségfejlesztés áll.

A Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karán diplomáztam, majd az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán végeztem el felsőfokú szakképzést. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében szereztem mesterdiplomát. Évek óta alkalmazom általános iskolások körében az Igazgyöngy Művészeti Iskola „Szociális kompetenciafejlesztés vizuális neveléssel” módszertanát. Az UNICEF Ébresztő óra önkéntes előadója vagyok. Megoldásfókuszú mediátor képesítéssel rendelkezem.

A Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ) tagjaként szakmai érdeklődésem elsősorban az Idősügyi és Szociális Párbeszéd Szakosztály, valamint a Társadalompolitikai Szakosztály témaköreihez kötődik.