Amikor két ember szerelme nem szent és sérthetetlen a rokonság körében

Két ember szerelmi kapcsolata nagyon ritkán marad csupán a két ember „külön bejáratú” kapcsolata. Pontosabban a „külön bejárat” lehetőségének megteremtése kettejük akaratán, igyekezetén – közös megállapodásukon – múlik. Rajtuk áll, mennyire szeretnék nyitottá, zárttá (védetté) tenni közös világukat.

A kapcsolat kezdetén, az érzelmi felfokozottság (más)állapotában a szerelmesek „csupán” egymást érzékelik. Két univerzumból születik egy új világ. Az összecsiszolódás, az „elindulás” folyamata az első felejthetetlen közös élmény egy pár életében. A szerelem erővel ruház fel mindenkit; természetes, ha a szerelmesek biztosak egymásban s magukban, ha úgy érzik, a kapcsolatuk kikezdhetetlen.

Két ember szerelme azonban nem mindig szent és sérthetetlen mások szemében. Na, nem a közvélemény előtt, hisz nem hírességek „meglepő” párválasztásáról van most szó (amit kívülállók ítélkezve ízekre szedhetnek). A család és barátok „furcsa” fogadtatása is okozhat a boldog párnak kellemetlen meglepetéseket…

A választás szabadsága a szeretett ember „megtalálásáig” tart. A „csatolt” családtagok (szülők, testvérek, rokonság) és a barátok fogadtatása és elfogadása kapcsán már kívánatos erényként lép be a nyitottság, az elfogadás, a kompromisszumkészség…

Nem automatizmus és nem reális kívánalom, hogy csak azért, mert őszintén szeretünk valakit, őszintén szeretni tudjuk a szüleit, a testvérét, a barátait is. Természetesen csodálatos „sorsadomány”, ha szeretett félhez tartozó „csomag” semmilyen értelemben sem jelent érzelmi terhet, és a környezet is támogató, szeretetteli.

Ellenkező esetben azonban már a kapcsolat korai szakaszában komoly próbatételt  jelenthet a fogadtatás; a pszichológia fogalomnyelvén minden szereplő kognitív disszonanciát él meg, ami feszült érzelmi kettőséget jelent. Példaként: „El kellene fogadnom a lányom választottját, de nem vagyok erre képes.” „Illemtudóan kell viselkednem a párom anyjával, pedig látványosan utál engem.”

Minden negatív érzés, minden fájó érzéslenyomat rárakódik a kapcsolatra, folyton vastagodó réteget képezve.

S amikor a szerelem csillapodik, a kapcsolat érzelmi hőfoka szelidül, amikor a pár életében megjelennek a hétköznapi üresjáratok vagy gondok, sokkal sérülékenyebbé válnak a környezeti hatásokra (a szülői, baráti ellenállásra is). Ebben a fázisban már komoly tétje lehet annak, hogy mennyire nyitott, mennyire zárt a két ember közös világa, milyen hatásokat engednek be az életükbe, képesek-e ennek kapcsán a következetességre, az összhangra.

Normális érzés, ha valaki a szüleivel is jóban akar lenni, és a barátait sem akarja elveszíteni, a választása, a szerelme miatt. Az élet azonban produkálhat olyan helyzeteket, amikor ez a viszonyulás („számomra mindenki fontos”) nem kivitelezhető, nem fenntartható valamelyik fél „sérülése” nélkül. Ha a feszültség nem csillapodik, ha tartósan fennáll valamilyen mértékben a szeretett ember, a családtagok között, legalább egy valaki közülük biztosan úgy fogja érezni, hogy nem állnak ki mellette, az ő érzései nem számítanak.

Lehet ilyen helyzetben priorizálni? Választani kell, ki a fontosabb? Lássuk be, ilyen döntéshelyzet méltatlan felnőtt emberekhez… Mégis, nagyon sokan élnek ilyen szakadozott kapcsolati hálóban. Családi, baráti szövetségek között lavírozva, aminek a párkapcsolat látja kárát. Van, hogy muszáj (lenne) eljutni a felismerésig: a lavírozás a lehető legrosszabb stratégia.

Van, hogy a döntés – bármennyire is méltatlan – etikai alapon nem odázható el. Mert nem lehetek az anyám szövetségese a szerelmem háta mögött, nem lehetnek igaz barátaim, akik elutasítják a választottamat stb.

Popper Péter így ír erről:

„a szerető ember nem barátkozhat azokkal, akik a partnerével nem hajlandók barátkozni vagy netán ellenségei.”

Természetesen a szeretett ember szülei, barátai ellen sem sportszerű aknamunkával hadjáratot folytatni társként, kiváltképpen, ha nem szolgáltak rá erre, pusztán csak az a cél, hogy a másik az idejét, a figyelmét kizárólagosan a párkapcsolatra összpontosítsa.

Kiegyensúlyozott, harmonikus párkapcsolatot két érett, mentálisan jól funkcionáló felnőtt képes fenntartani.

A szülőknek sem mindig egyszerű „leválni” a felnőtt gyermekükről, az önálló életüket, a döntésüket tiszteletben tartva.

Rengeteg kapcsolat megmenthető lenne, ha a felek belátnák, mennyire fontos az önreflexió, annak feltérképezése, hogy milyen rejtett motivációk mozgatják őket, mit miért tesznek vagy mit miért nem tesznek meg?

Fodor Ákos így ír erről találóan:

Egy konfliktus szinopszisa

„– Ne magadból indulj ki!”

„– Hanem?”

Nyitókép: Elina Fairytale/Pexels

Mesterházy Mónika

Alapító-főszerkesztő

Több mint 20 évet töltöttem az írott média világában újságíróként, szerkesztőként, megyei és országos lapoknál.

Az eletszepitok.hu online életmód magazint 2013-ban hoztam létre.

2018-ban visszatértem eredeti hivatásomhoz, általános és középiskolásokkal foglalkozom. Érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a tanulásmódszertan, a pályaorientáció, a szociális kompetencia- és a készségfejlesztés áll.

A Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karán diplomáztam, majd az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán végeztem el felsőfokú szakképzést. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében szereztem mesterdiplomát. Évek óta alkalmazom általános iskolások körében az Igazgyöngy művészeti iskola „Szociális kompetenciafejlesztés vizuális neveléssel” módszertanát.

MÚOSZ-tag vagyok, az Idősügyi és Szociális párbeszéd Szakosztály, valamint a Társadalompolitikai Szakosztály tagja.