Anyám, anyád. Avagy ki védi a házasság határait?
Sokat olvashatunk arról, milyen fontos énhatáraink védelme. Ugyanilyen fontos egy közösség védelme is, és ide tartozik a párkapcsolat, a házasság is.
Amikor két ember – bármilyen síkon – szövetséget köt, létrejön egy új „valami”, ami több, mint az egyének összege, egy új minőség: a közösség. A pár, a csapat, a Mókus őrs. És tudjuk, érezzük, ezt a közösséget is meg kell védeni. Meg kell húzni a határokat, fel kell állítani a működési szabályokat. Különben baj lesz. És tényleg lesz!
Nemcsak a csábító „harmadik” jelent veszélyt egy pár működő közösségére, nemcsak a túlzásba vitt munka vagy épp hobbi, hanem mindazok a külső szereplők, akik – áthágva a kapcsolat határait – oly mértékben próbálnak beavatkozni, amilyen mértékben az égvilágon semmi közük hozzá.
A legtipikusabb ilyen szereplő valamelyik (vagy mindkét) fél édesanyja. Ebből születtek a keserű-kacagtató anyósviccek. Persze apák-apósok, sógorok, barátok, sőt exek is képesek hasonló határsértésre, de maradjunk az anyósoknál.
Valamelyik anyuka megjelenik… vagy csak a távolból, de erős hatást fejt ki. Talán nem is most kezdi, mikor élő, valós kapcsolatot lehet támadni, talán már gyermeke születése óta folyamatosan dolgozik azon, hogy szívéről szakadt magzata le ne váljon róla, önálló útra ne lépjen. Legalábbis azokon a területeken, amik fontosak (mármint anyukának). Lehet, hogy a pályaválasztásba nem szól bele. Lehet, hogy a baráti kör megválasztása, a gyermeke hobbija, sportja nem érdekli annyira, az nem fontos. Na de a választottja! Aki „elrabolja” tőle a drága gyermeket! Mert az nem kérdés, hogy egy anyának holtáig gyermek, akit a világra szült, 30, 50, 70 évesen is! (Persze nem, vannak anyák, akik képesek elengedni a gyermeket, megérteni, hogy felnőtt, hogy a saját útját kell járnia. Megértik, meg is gyászolják, hogy lejárt az aktív anyaságuk ideje, de mivel maguk is teljes életet élnek, sok síkon, így találnak más szerepet, amiben kiteljesedhetnek.)
És jön a kérdés: kinek a dolga megfelelő távolságban tartani azokat, akik belemásznának a pár intim szférájába? Ha kettőből lehet választani, akkor négy lehetőség van: egyik, másik, mindkettő vagy egyik sem.
Ha egyikük sem vállalja ezt a szerepet, akkor átjáróház lesz a kapcsolat, és a külső behatolók jó- vagy rosszindulatán múlik, hogy a pár együtt marad-e (mert olyan beavatkozás is van ám, amikor a külső „tanácsadó” sulykolja, hogy „maradj vele, jó lesz ez így neked!”).
Ha egyikük erősebb, és képes ellátni ezt a feladatot, a párja viszont gyenge, akkor megtörténhet, hogy minden irányban az erősebb tesz lépéseket. Egyszerűen fogalmazva: az anyját is, meg az anyósát is ő küldi küszöbön kívülre. Ha a párja megérti, hogy ez fontos kettejük közössége szempontjából, akkor hálás lesz érte, hogy helyette is ellátja a határvédelmet. De megeshet, hogy a másik fél annyira esendőségre lett kondicionálva, hogy épp emiatt fordul a párja ellen.
Ha mindketten megértik, hogy határokat kell húzni (és itt jegyzem meg, nem a ló túloldalára kell átesni és mindenkit durván elküldeni a pokolba, az egy másik „baj”!), akkor az a logikus, hogy ki-ki a maga kapcsolatait rendezi, ki-ki a saját anyját, barátját/barátnőjét kezeli. Ez lenne az egészséges. Ekkor a felek érzik – s ez is közelebb hozza őket egymáshoz – hogy azonos az értékrendjük, hogy mindketten megteszik a magukét a közös cél: párkapcsolatuk határának védelmében. Bízhatnak egymásban, egymás szándékában és egymás erejében is.
Például (mert rafináltak ám a behatolók!) ha az egyik anyuka a saját gyermekénél nem érve célt, annak párját célozza meg, az figyelmeztetheti partnerét, hogy milyen próbálkozásokra számíthat. Persze ez csak akkor hiteles, ha ő maga is tartja a határokat. Ha ugyanis ő maga az „anyuci pici fia/lánya” szerep kényelmében pihen, és onnan osztja a párját, hogy „ne állj szóba anyámmal”, az úgy elég disszonáns.
Ráadásul, ha bármit elvárunk a párunktól, akkor alapvető minimum, hogy mutassunk példát. Ha te nem tudod kezelni a kapcsolat határait (mindegy, milyen nehéz), akkor mit kérsz számon a párodon?
Ha úgy érzed, tökéletesen jól csinálod, akkor támogasd és bátorítsd ebben a kedvesedet, akinek esetleg nehezebb dolga van, ne csak reklamálj.
Olvashatunk arról is, milyen fontos, hogy a szülők elengedjék a gyermekeiket, s ez is igaz. Ám ha felnőtt vagy, nem csupán nagykorú, akkor kezedben a lehetőség, és vele a felelősség, hogy te cselekedj, te válj le, te védd meg a kapcsolatod határait. Mert a te kapcsolatod fog tönkremenni, vagy épp a sírig tartani, és kettőtökön múlik (sohasem csak az egyik félen!), hogy melyik forgatókönyvből lesz végül film.
Külsős munkatárs
Egyrészt feladatnak tekintem az életet, másrészt tudom, hogy örömre és boldogságra vagyunk „tervezve”, s azt is tudom, hogy ez csupán elhatározás kérdése. Az élet maga a csoda. Az, hogy van. Szépnek látni valamit elhatározás kérdése, tehát – tiszta szemmel – mindent, mindig szépnek láthatunk. Az élet ráadásul állandóan változik, nincs két egyforma pont térben és időben, és ez az ötletgazdagság lenyűgöz. Az élet a terep, az esély a boldogságra. Azt hiszem, ez igazán szép benne.
