Minden apró csodának tudok örülni. Autóbaleset után másfél lábbal talpra állni. Lukoviczki Rékával beszélgettünk

Huszonkét éves vagyok, és lassan egy éve élek fél lábbal. Pontosítok: másfél lábbal, mert a bal lábamból a combom még megmaradt. Egy 2014-es autóbaleset következtében 180 fokos fordulatot vett az életem.

Lukoviczki Réka ezekkel a szavakkal indította 2015. júniusában az első bejegyzését a Lábatlan Blogon. A blog nevéből kiérezni Rékát: azt a kissé fanyar humort, öniróniát és acélakaratot, amivel képes volt magát kirángatni a gödörből. Amivel legyőzte szorongásait, és ma már képes miniszoknyában is a fürkésző-sajnálkozó tekinteteket állni. Amivel képes terveket szőni; hogy formatervező mérnökként évek múlva ergonomikus művégtagokat tervez majd sorstársainak, vagy hogy hamarosan újra hódolhat régi sportszenvedélyének, a futásnak. Műlába miatt robotlánynak nevezte el magát. Nagy kincset birtokol. Aki egy ilyen tragédia után önmagán képes nevetni, az érti a lényeget: az élet szép, az élet minden.

Vannak emlékeid a balesetről?

Réka – ekkor még nem volt Robotlány. Szívesen nézegeti a régebbi fotóit, nem kavarja fel elvesztett végtagjának a látványa. Fotó: Födémesi Csaba

A baleset napján nem volt semmiféle baljós előérzetem. Vágytam már nagyon vissza Budapestre, mert egy hetes komoly fesztiváli munka (EFOTT) volt mögöttem. A barátnőm az indulás előtt megkérdezte, nem mennék-e mégis inkább vonattal, de én nemet mondtam, mert túlságosan kényelmes és csábító volt kocsival hazajutni. Itt hibáztam. Egy olyan sofőr mellé ültem be, aki felelőtlenül vezetett, és pillanatok alatt megtörtént a baj. Kisodródtunk az M3-as autópályáról, a kocsival orral előre pördültünk és az árokba borultunk pár másodperc leforgása alatt. Rögtön tudatosult bennem, hogy a lábamat elveszthetem. Nem volt időm pánikba esni. Elhatároztam, hogy akármilyen gyomorforgató a bal lábam maradéka, valahogy megpróbálom életben tartani magam.

Ismerős vezette a kocsit?

Ismertem. Nem szeretnék róla többet mondani, mert annak ellenére, hogy nem vagyunk jóban, nem szeretném, hogy még jobban károsuljon a történtek miatt.

Mit tudtál tenni magadért a mentők kiérkezéséig?

Nem volt időm mérlegelni a lehetőségeket, mert nem voltak. Csak egy kiút volt, a túlélés. Nem pörgött le a szemem előtt az addigi életem, nem akartam meghalni, inkább csak arra koncentráltam, hogy tiszta legyen a fejem, ne ájuljak el, tudjak segíteni a mentőknek és az orvosoknak, ahogy csak lehet. Végül együttes erővel sikerült átvészelni életem legnehezebb délutánját. Egyáltalán nem éreztem fájdalmat, inkább zsibbadást. Láttam, hogy nagy a baj. A landolás után belevájtam a körmömet a bokámba, hogy érzem-e még. Akkor még valamit éreztem belőle, de már kevés tartotta egybe a feldarabolt felső részekkel.

Mennyit kellett várni a segítségre?

Az időérzékem megszűnt létezni; nem tudnám megmondani, mennyi időbe telt, míg a mentők odaértek. Több civil is megállt a kocsinál; egy szolgálaton kívüli mentőstiszt pár és egy orvos is. Az ajtót a tűzoltók vágták ki a fejem fölül. Örök hálával tartozom nekik. A mentők azonnal a Hatvani Kórházba szállítottak. Rögtön vittek műteni – az altatásig reménykedtem, hogy a lábamat sikerül megmenteni. A műtét után hányinger, rosszullét gyötört, és ekkor szembesültem a ténnyel: a bal lábamat térd fölött amputálták. Elsírtam magam. Amikor kicsit megnyugodtam, boldogan beszéltem telefonon a családommal; örültem, hogy életben maradtam. Az orvos remek munkát végzett, mert sikerült úgy összeraknia a szétesett combomat, hogy napi szinten tudok protézist használni. A combom lágy részei mind szétszakadtak, de szerencsére a combcsontom szilárd, ép maradt.

Nehéz lehetett a műtét utáni időszak…

Vegyesen teltek a hónapok. Hol otthon voltam, hol az országos rehabilitációs központban. Még most is sok időt töltök ott, de közben újra egyetemre járok, formatervező mérnöknek tanulok. Sokat segített a felépülésben, hogy a baleset előtt rengeteget mozogtam. Ez a protézisviselés kulcsa: a jó állóképesség és kondíció. Nem tudnám megmondani, mikor tudtam megszokni a helyzetet, mert a műláb viselése egy egész életen át tartó rehabilitációt igényel. Mindig lesz valami új, addig ismeretlen helyzet, amihez hozzá kell szokni és el kell sajátítani. Át kellett rendeznem az életem, sokkal megfontoltabban gondolom végig a mindennapi teendőimet, és pontosan kiszámolom, mi az, amit már nem lesz erőm aznap megcsinálni, így nem teszem magam fizikailag tönkre és sokkal rendszerezettebb a napom.

Mikor mozdultál ki először a baleset után?

2015. januárjában. Ekkor fejeződött be a végleges protézis ellátásom, s elkezdődött újra az egyetemi élet. Tele voltam gátlásokkal, ezen még a segédbot is rontott, amit ebben a szakaszban még használnom kellett a közlekedésben. Aztán egyik nap meguntam a szorongást, elhatároztam, hogy ezentúl nem érdekel, ha bámulnak. Hiszen büszke kellene legyek az elért eredményeimre! Most már miniszoknyát is felveszek…

Lelkileg kik segítettek feldolgozni mindazt, amin átmentél? Igényelted például pszichológus segítségét?

Segített szakember, de leginkább a fantomfájdalmak kezelésében. Pszichológus segítségét ezután nem kértem, mert úgy gondoltam, hogy a saját problémáimat magamnak kell megoldanom. Ha mélyponton vagyok, a barátaimmal kapcsolódok ki, és inkább velük beszélem meg a nehézségeket. A baleset után a szüleim is legalább akkora gondban voltak, mint én; felváltva egymást támogattuk. Nagyon kemény hónapokat éltünk át, de a családi összefogás ereje minden akadályon túllendített. A hitem Istenben – ez adja számomra a legtöbb erőt, ezáltal magamban is bízom annyira, hogy minden nehézséget le tudok győzni. Emellett egy erős családi háttér és egy remek baráti kör van mögöttem, akik mindenben támogatnak, és nem utolsósorban egy rendkívül nagy szakértelemmel megáldott kórházi csapat figyeli minden lépésemet.

Önálló életet tudsz élni?

Ez egy hullámzó élet. Általában tíz órán át viselem a lábamat, rengeteg helyre el tudok jutni, de ha kicsit kidörzsölöm vagy például új cipőt viselek, már nem vagyok olyan mobilis. Vannak olyan napjaim, amikor nem tudok talpra állni, ilyenkor barátok segítségét kérem. Kerekesszéket egyáltalán nem használok, segédeszközként mindig két mankót tartok magamnál, és azt viszem mindenhová magammal.

Mi okozza a legnagyobb nehézséget?

A legnagyobb nehézséget a közlekedés és a nem megfelelően kialakított épületek jelentik. Nem tudok egy napi rutint megoldani anélkül, hogy ne bosszankodnék a lépcsők miatt. Az emberek többsége még mindig nem gondol az akadálymentesítésre, pedig egyszer ők is lesznek öregek, sokan kerekesszékben vagy mankóval fogják az utolsó éveiket leélni, és akkor fog csak igazán tudatosulni bennük, mennyire nehéz a lépcsőt nap mint nap megmászni. Fiatalként szeretek kimozdulni és beülni a haverokkal valahova, de a szórakozóhelyek nagy része mind lépcsős. Én még csak-csak fel tudom magam küzdeni rajtuk, de egy kerekesszékes nem tud bejutni.

A műlábad – furcsa ezt kimondani – nagyon szép. Mennyire nehéz belejönni a protézisviselésbe?

Eszméletlen nehéz volt comb amputáltként talpra állni, és akkor még enyhén fogalmaztam. Minden egyes lépés hetven százalékkal több energiát igényel a kétlábas járáshoz képest. Az elején minden apró mozdulatnál remegtem és ömlött rólam a víz. Most már hozzászokott a szervezetem, és könnyedén végigmegyek több kilométert is, ha megfelelően van beállítva a lábam.

Megnéznek az utcán? Milyen reakciókkal találkozol?

Úgy gondolom, hogy a társadalom még nem érett meg az előítéletek nélküli gondolkodásra, viszont fokozatosan javul a helyzet. Vegyes reakciókkal találkozom a városi közlekedésben, de megtanultam minden helyzetet jól vagy adott esetben nemtörődöm hozzáállással kezelni. Idegesítőnek és éretlennek tartom azt a hozzáállást, hogy aki mozgássérült, vagy bármilyen fogyatékossággal él, azt le kell sajnálni és betegként kell kezelni.

Nem értem azt sem, hogy miért ekkora tabutéma a végtaghiányos állapot. Illetve értem, és szerintem ez a probléma abból eredeztethető, hogy a sérültek teljesen elkülönülve élnek. Én még azelőtt soha senkit nem láttam mozgássérültként, és az értelmi fogyatékosokat is messze elkerültük. Féltünk tőlük, és emiatt nem tudtuk kezelni őket. Holott csak annyi kellett volna, hogy az osztályban legyen egy-két sérült tanuló, és máris máshogy gondolkodunk róluk.

Az én feladatom az érzékenyítés, nem a megbotránkoztatás. Aki megijed a lábam láttán, vagy nem látott még ilyet vagy lelkileg nagyon gyenge. Legalábbis én így gondolom.

A terveidet mennyire kellett újragondolnod?

Érdekes, hogy az élet arrafelé sodort, amiből tudok profitálni és a sorstársaim is. Formatervező mérnökként valószínűleg a sérültek segédeszközei és annak kialakítása lesz a fő profilom, de még rengeteg egyéb lehetőség is szóba jöhet. Tanulok szorgalmasan tovább és hagyom, hogy történjenek az események körülöttem. Nincsenek nagy korlátai a comb amputált életnek. Nem azt kell keresni, ami elérhetetlen lenne számomra, hanem ami még megadatik. Jógázni is megtanulhatok még, csak speciális feladatokat és hozzáértő oktatót kell kapnom. Minden lehetséges, ha igazán kitartóan akarjuk.

Robotlányként 2015. júniusa óta blogolsz. Megtalálnak a sorstársak?

Igen, rendszeresen keresnek meg friss műtéten átesett végtag vesztettek; az általuk elmondottakból mindig új erőre kapok. Nemcsak végtaghiányos, hanem mindenféle más problémával küszködő olvasóm is van. Remek visszajelzések jönnek nap mint nap, megmelengetik a lelkem.

Csodaszép lány vagy, gyanítom, felfigyelnek rád a fiúk.

Minden csábítás alapja a kisugárzás. Ha abban hiányt szenvedünk, jóval kevesebben fordulnak meg utánunk. Én roppant mód élvezem, hogy mióta műlábbal élek, sokak szerint új erőre kaptam és megnőtt a kisugárzásom is. Stabil párkapcsolatban élek egy férfival, akit a világ összes kincséért sem cserélnék le másra.

Miben változtál a baleset óta?

Érzékelek magamon változást; például sokkal figyelmesebb vagyok, és sokkal többet adok azoknak, akik megérdemlik. Megtanultam a negatív embereket kizárni az életemből. Már minden kis apró csodának tudok örülni, soha ennyire nem ízlett például a reggeli kávé.

Mesterházy Mónika

Alapító-főszerkesztő

Több mint 20 évet töltöttem az írott média világában újságíróként, szerkesztőként, megyei és országos lapoknál.

Az eletszepitok.hu online életmód magazint 2013-ban hoztam létre.

2018-ban visszatértem eredeti hivatásomhoz, általános és középiskolásokkal foglalkozom. Érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a tanulásmódszertan, a pályaorientáció, a szociális kompetencia- és a készségfejlesztés áll.

A Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karán diplomáztam, majd az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán végeztem el felsőfokú szakképzést. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében szereztem mesterdiplomát. Évek óta alkalmazom általános iskolások körében az Igazgyöngy művészeti iskola „Szociális kompetenciafejlesztés vizuális neveléssel” módszertanát.

MÚOSZ-tag vagyok, az Idősügyi és Szociális párbeszéd Szakosztály, valamint a Társadalompolitikai Szakosztály tagja.