Békebeli recept: ánizskenyér tejhabbal, avagy a pánikkenyér története
Egy 1907-ben kiadott háztartástankönyvből, Dorogsághy Dénesné és üknagyanyám, Fehérváry Ferencné művéből főzünk meg recepteket – kicsit az ízlésünkhöz igazítva a leírtakat. Az ánizskenyér a sütés folyamata során családilag a pánikkenyér nevet kapta, miután többször látványosan is pánikoltam a készítése közben.
Először akkor, amikor rájöttem, hogy az ánizskenyér valójában egy piskótatészta, és atyaúristen, az senkinek nem sikerül soha, szalonnás lesz meg összeesik, meg ki tudja mi minden történhet vele, ez tuti nem fog sikerülni.
Aztán jött maga a recept, ami ugye, ilyenekkel van tele, hogy két fillér árú ánizs – akkor azért erősen gondoltam az ősömre, hogy ezt mégis hogyan gondolta, meddig lesz két fillér valami. Pont egy ilyen erős fűszer esetében, nem mindegy, hogy akkor most fél kávéskanál vagy 1 deka.
Eddig egyszer csináltam életemben piskótatésztát, de akkor a tuti-biztos, az interneten öt helyen is ugyanúgy leírt receptet patikamérleggel és stopperórával, hogy a megadott Celsius-fokon a megadott percnél tovább ne legyen a sütőben: mondjuk, sikerült is. Most nagyon kíváncsi voltam, hogy összejön-e ezzel a recepttel, akkor nagyjából el is dől akkor az egész könyv hitelessége.
A második pánikroham sütés közben jött. Az ugyan egy dolog, hogy nincs leírva hőfok, mert hát szinte minden sütit 180 fokon kell általában sütni, nyilván ezt is, ezen nem akadtam fent, beraktam. De eddig azért úgy sütöttem egész életemben, hogy oda volt írva, hány percig kell, legalább hozzávetőlegesen, itt meg csak annyi szerepelt a recept végén:
Megsütöd.
Csak így, egy szóval, foghíjról odavetve, tegezve. Ösztönösen továbblapoztam, hogy hol van mégis valami folytatás, pedig utána egyértelműen a tejhab jött: nem, csak megsütöd. Egy háztartástan könyvben, ahol még az is ki van fejtve, hogy „főzés közben csutkát, csontot s hasonló egyebet a világért sem dobsz a földre. Tiszta, csinos szemétládát tartasz a konyhádban, s minden ilyest ebbe a dobsz.” A századfordulón talán ez nem volt mindig egyértelmű, le kellett írni. De a sütés… azt nem kellett cifrázni, nő vagy, genetikailag beléd van kódolva, amióta először hozott haza az ősember az ősasszonynak megölt állatot: megsütöd. Előbb tudtad, mint a szemetet kivinni. Alsó-felső, légkeveréses, meg hőfok, ugyan, ne vicceljünk: ösztön, és kész.
Na, ez nekem sosem ment, szóval, leültem a net elé, mit mondanak az ánizskenyér sütésének perceiről. Nem sokat, elég régen volt ez népszerű sütemény. A piskótatésztára keresve, kiderült, hogy nyolc perc, de rájöttem, hogy az, ugye, lapos. Én viszont, ugye, azt gondoltam, ha ánizskenyér, akkor szögletes kenyérforma, úgy képzeltem, valamilyen gyümölcskenyérszerűt kell sütnöm. Ugyan a könyvbe oda volt írva, hogy „hosszúkás sütőpléh”, de én már elképzeltem ezt a kenyeret, valahogy eszembe sem jutott foglalkozni a hosszúkás jelzővel, pláne megnézni mi az a sütőpléh. Hát, most kiderült, hogy az tepsi lett volna. Na akkor jött a második pánik.
Már azon gondolkodtam, ki megy ki tojásért a boltba, hogy újra süthessem az egészet, végül arra jutottam, hogy a gyümölcskenyér hasonló formájú és a receptje is hasonló: arra 40-50 percet írtak. Illetve néha elég kétségbeesetten szurkáltam a tésztát, és próbáltam a késen hagyott nyomokat értelmezni, hogy jó-e már. Végül – a fene tudja, hogy ez tapadás a késen, vagy a kész tészta hagy ilyen nyomot – negyven percnél kivettem. A külseje jól nézett ki, a belseje is tökéletes volt.
Azért választottam eredetileg az ánizskenyeret, mert nagyon érdekesnek tűnt, a nagyapám mindig ánizst rágcsált, amit a gyógyszertárban vásárolt, én meg eddig csak karácsonyi illatú fűszerkeverékekben találkoztam vele, külön soha nem használtam. Nem számítottam rá, de az óvodáskorú gyerekem és a barátai is imádták. A tejhab – amibe tettem vaníliát – az állaga miatt szintén nagyon érdekes volt, a kiskanálon hatalmasra púpozódott és nem fért a nagyra tátott szájukba, szóval nagyon boldogan eszegették. Másnap az összeesett tejhab egyfajta vanílisodó-szerűségként a szeletekre öntve szintén nagyon jól működött, de egyébként a sütemény szerintem tejhab nélkül is kiváló. Végül az ánizs mennyiségének kérdése is nagyon egyszerűen eldőlt, kóstolgattam a nyers tésztát, és szép lassan egy teljes tasak őrölt ánizst nyugodtan beleraktam. Aztán később megnéztem a neten, hogy az egyetlen fotó ami fent van egy ánizskenyérről, szintén szögletes, szóval rendben van ez így.
Hozzávalók az ánizskenyérhez
20 deka cukor
4 tojás
16 deka liszt
1,5 deka ánizs
A tejhabhoz
5 dl tej
5 tojás
5 deka cukor
2 tasak vaníliás cukor vagy egy vaníliarúd kikapart belseje
Elkészítés
A cukrot és a tojássárgáját gépi habverővel nagyon alaposan felvertem, hozzákevertem a lisztet és az ánizst is. A tojásfehérjét külön kemény habbá vertem, beletettem egy nagy tálba, és nagyon óvatosan egy kicsit mindig hozzáadtam az előző keverékből. Nagy, széles mozdulatokkal kell belekeverni, hogy ne nagyon törjön össze a hab. Egyébként nem nagy ördöngösség, szépen összekeveredik így is. Az eredeti recept szerint vajjal kikent és morzsával behintett sütőformába tettem, nekem szögletes kenyérformám van, de az őzgerincforma valószínűleg még jobb. 180 fokon 40 percig érdemes sütni.
A tejhabhoz a tejet, a cukrot, a vaníliát és az egész tojásokat egy lábosba kell önteni, a recept szerint: „habverővel vagy pörgetyűvel addig vered szüntelenül, míg felforr”.
A pörgettyű egyébként egy olyan kézi eszköz volt, amin egy fogantyút lehetett tekerni és fogaskerekeken keresztül így gyorsan lehetett forgatni vele a habverőt. Az én gépi habverőm nem robotgép, nincs saját tálja, tehát bele tudtam állítani a lábosba, és folyamatosan verni vele a forró vaníliás tejet.
A végére olyan kemény tejhabot kaptam, mint amit a kávéhoz szoktak készíteni. Az eredeti leírás szerint: „az ánizskenyeret szeletekre vágod, a szükséges mennyiséget csinosan tálra rendezed, a tejhabbal leöntve asztalra rakod”.
Zöld Toll-díjas újságíró, szerkesztő
Közel 20 éve dolgozom újságíróként és szerkesztőként, sokáig kulturális vonalon is tevékenykedtem, aztán megtaláltak az ökológiával, megújuló energiával, fenntartható technológiával kapcsolatos témák: ebben igazán megtaláltam önmagam, emberként, újságíróként is – a szakmai elismerések is így értek el. Elsősorban a környezettudatosság érdekel, ezt a kérdéskört olyan szempontból érdemes megközelíteni, amely a hétköznapi embert a leginkább érdekelheti: inkább a gyakorlat, mint az elmélet oldaláról, inkább a megvalósult, működő projekteket ismertetve, mint a távoli jövőbe vesző álmokat. Szeretem bemutatni az embereket, akik megalkotják vagy alkalmazzák az alternatív módszereket, ezenkívül szívesen foglalkozom a közösségeket teremtő, illetve erősítő mozgalmakkal, mint amilyenek a nagyvárosi közösségi kertek vagy a közösségi mezőgazdálkodás… Megtépázott az élet; mindig azt igyekszem átadni, hogy – bármilyen közhelyes is – a szeretet a legfontosabb. Ha azokkal lehetsz, akik szeretnek és akiket szeretsz. És ha erre figyelsz, örülni fogsz a kávénak reggel, az éppen következő évszak jeleinek az utcán, egy mosolynak egy idegentől, az alvó kisgyerekednek vagy annak, hogy jól áll a hajad reggel és nem kell beszárítani… Az élet szép. Tényleg.