Beszédes gyerekrajzok. Mit olvashatunk ki belőlük?

A gyerekek is élnek a valóság ábrázolásának igényével. Csak nem külső, hanem belső mintát követnek, nem azt rajzolják meg, amit látnak, hanem azt, amit éreznek és gondolnak azzal a témával kapcsolatban, amit lerajzolnak: ezért olyan impulzív és erős hatású néhány alkotásuk, hogy az már-már egy modern műremekkel vetekszik. Persze ők nem tudatosak, csak mi adunk pluszjelentést a rajzaiknak, viszont ezek nagyon sokat elárulnak a belső világukról.

Két és fél évesen a gyerek még nem a papírra kerülő vonalaknak örül, hanem magát a mozdulatot élvezi. Ilyenkor még nem alkalmazkodik a kerethez (nem marad a papíron), maga a tevékenység a fontos, az eredménye lényegtelen. A következő fejlődési szint, amikor a papír szélét figyelembe veszi, és az tetszik neki, hogy ő hozza létre a vonalakat, de a firkálás még mindig nem az ábrázolás eszköze.

Ilyenkor a kisgyerek a környezet kérdései nyomán kezd jelentést adni a kész firkának, és ez egy fontos folyamat, ha vonalak kuszaságáról is van szó, kérdezzük meg, mit akart lerajzolni. Ugyanis ezt hasonlónak éli meg ahhoz, mint amikor a képeskönyv nézegetése közben megnevezzük számára a látottakat: így tanulja meg, hogy az ábrázolásnak célja, értelme van. De még csak a játék része, hogy a rajznak jelentést kell adnia, ez még független a tartalomtól, például önkényesen megváltoztatható.

Hároméves kor körül jelenik meg a valóság ábrázolásának szándéka. Ám ilyenkor még nem alakul ki megfelelően a látásmódban többek között a rész-egész viszonya: a gyerek részleteket rajzol le valamiből, amelyek számára egésznek hatnak, holott csak részek, és sokszor grafikusan sem kapcsolódnak egymáshoz. Például az ember kalapja a feje felett lebeg vagy a szerszám, amit használ, a keze mellett van. Vagy a kisgyerek úgy rajzol egy embert, hogy először egy fejet, amiből rögtön kinő a kar és a kéz, illetve a láb, nincs se törzs, se nyak: ezek nem fontosak. Vagyis a dolgok bármilyen elrendezésben érvényesek, nem kell a köztük lévő viszonyt is ábrázolni.

Jellemző az aránytalanság is (a kislány olyan magas, mint a domb, amin áll). Mivel a gyermek még mindig nem külső mintát követ, hanem belső szemléleti képet, sokat elárul, mely részletek fontosak a gyerek számára és mi nagyobb a rajzon. (Például a kislányok rajzán előfordul, hogy a királylány koronája és ruhája is nagy, illetve részletesebb, viszont a feje, a végtagjai kicsik és lényegtelenek.)

Négy éves kisfiú rajza: “Felmentünk az állatkertben a nagy sziklára és elakadtunk, vissza kellett fordulni.”

Csak az út a fontos, a hegy nem jelenik meg. A két évvel azelőtt átélt élmény nagyon erős, még mindig hat, rajzolás közben ezt szeretné újraélni a kisfiú.

Öt éves kor körül elérkezik egy nagyon érdekes korszak: nő a valósághű ábrázolás igénye, csakhogy még mindig nem az alapján, ahogyan látja a gyerek a dolgokat, hanem az alapján, amit tud róluk. Ezt hívják intellektuális realizmusnak: ilyenkor az ábrázolt tárgyak gyakran átlátszóak, hiszen tudjuk, van valami mögöttük, még ha nem is látjuk.

Például a profilból ábrázolt lovas másik lábát is lerajzolja a kisgyerek, ami a ló mögött van. Vagy a háznak lerajzolja az ablakát, ajtaját és mellé azt is, ami a fal mögött van: az embereket, az asztalt. De szofisztikáltabban ez a jelenség abban is érvényesül, hogy a fogalmakat a képzeletbeli jelenségeket is ábrázolják, például a beteg gyerek mellett ott van a betegsége is, hiszen nem látjuk, de tudjuk, hogy van.

A gyerekek rajzai ideovizuális ábrázolások: amit a képzelet ad a belső mintához azt a gyerek ugyanolyan valóságosnak éli meg, mint azt, amit a látás vagy a hallás tesz hozzá. Ennek a valóságtudatnak aztán a legkülönfélébb darabjai egymás mellé is kerülhetnek a papíron.

Jellemző a több szempontú ábrázolás, hogy valaminek az oldala és az eleje is látható a rajzon, amolyan Picasso-jelleggel a profilból ábrázolt fejen két szem. A főként oldalról ábrázolt tájban megjelennek felülről képzett elemek is: ez kicsit hasonlít az egyiptomi felfogásra, amikor mindent a legszebb szempontból ábrázoltak. A fák jellemzően oldalról, a tó felülről látszik. Egyébként ősi sziklarajzok, természeti népek metszetei is őrzik ezt a látásmódot.

Négy éves kisfiú festménye temperával: Hóember a kisfiával, az égen hullócsillagok. Nagyon erősek a színek, így a kép is nagyon impresszív. (Ezért érdemes néha temperát, festéket adni a gyereknek, mert sokkal jobban tud játszani a színekkel, mint amikor ceruzát használ.)

Mindez 9-10 éves korig tart, amikor elkövetkezik a szemléleti realizmus ideje: azt próbálja lerajzolni a gyerek, amit valóban lát. A két dimenziós ábrázolásokat igyekeznek három dimenzióssá tenni, vagyis szeretnék a dolgok mögöttiségét érzékeltetni.

Persze erre már korábban is vannak kísérletek, jellemző példa az előtér: a házhoz egy kanyargó út vezet, ez mutatja a mélységet, hogy a ház arrébb van (addig a dolgok fent és lent vannak a képen, nincs mélység). Már nagycsoportos korban is megjelenhet ez az igény például abban a formában, hogy ami messzebb van a rajzon az kisebb. Később működik a részleges takarás is, ami a mélység kifejezésének eszköze: a fa mögött áll a ház, akkor az csak félig látszik.

E sokféle próbálgatás közben tanulja meg egyre inkább a gyerek a téri ábrázolást, és ekkortól kezdve kétféle irányt vehet a fejlődése: vagy a látott világ és saját belső világa jobb kifejezésének szolgálatába állítja a megtanult ábrázolási fogásokat, vagy eluralkodik a megtanult technika, így a sablonok a spontán jelzések fölé kerekednek. Az utóbbi a gyakoribb.

A felnőttekben a még igazi gyerekrajzok gyakran keltik az esztétikum élményét, ezt az ábrázolás spontaneitása váltja ki, hiszen a gyereket a kifejezésben még nem korlátozzák a sablonok, a valóság külső mintája nem határolja be a képzeletet. A színek használata is nagy örömet okoz, ami nagyon élénk, szokatlan színezést eredményez, a vonalvezetés is kaphat lendületet: ezek számunkra mind kifejezéssel bírnak, víziószerűvé teszik az ábrázolást.

A valóság emocionális ábrázolása: végül is ez a művészet. De a pluszjelentést, az értéket már a mi gondolkodásunk adja hozzá. Lényegében véve huszadik századi festészet nevelt minket arra, hogy a gyermekrajzokat esztétikusnak lássuk.

Például a szürrealizmus számára az álom, az illúzió, a véletlen, a fantasztikus éppen úgy megközelíthető, mint a megfogható valóság. Ezek valóságigényű ábrázolása hasonlít az ideovizuális gyermekrajzokhoz.

Tóth Szabina aranydíjas pályaműve. Az Igazgyöny Alapfokú Művészeti Iskola 6-10 éves korosztály, hátrányos helyzetű általános iskolások műveivel vett részt 2015-ben a Kínában rendezett 46. Nemzetközi Gyermek Képzőművészeti Versenyen

Viszont ezek az esztétikus rajzok többségében nagy indulati feszültségtől kísért élményeket dolgoznak fel, az erősebb hatású részek a rajzon mindig jelentenek valamit, azokhoz mindig érzelmek tapadnak: ezek lehetnek pozitívak is, negatívak is, például félelem.

Amire túldíszítés, túlságos részletezés jellemző, az érzelmi megtapadást jelent a témánál, a gyerek a rajzolgatással is újraéli, meghosszabbítja az átélt élményt, a részletes kidolgozás ezt még tovább nyújtja. Mivel a dísz ebben az esetben nem sallang, hanem az érzelmek kifejezése: hitelesnek érezzük. A szokatlan színezés, zsúfoltság, aránytalanság mindig kifejezhet vágyódást, szorongást, iszonyodást, agressziót, szeretetet, rengetegféle emóciót, indulati telítettséget. Ilyenkor jellemző, hogy az ábrázolás része az elhárításnak vagy a feldolgozásnak, lehetővé teszi a feszültség csökkentését. Ilyenkor azt látjuk, hogy az élményhez tapadó asszociációk sűrítve jelennek meg a rajzon.

Nyitókép: Elekes Zénó: Szeretem az állatokat („Álmaim B. Iskolatáskája” rajzpályázat, 2016, 6-7 éves korosztály)

Felhasznált irodalom: Mérei Ferenc – V. Binét Ágnes: Gyermeklélektan

hirdetés
1 válasz
  1. Mogyorósi Ildikó Mária
    Mogyorósi Ildikó Mária says:

    (Már harmadszor kísérletezek a hozzászólással. mindig “elszállt”! Rövidítve: azt érzem Fehérváry Krisztina cikkéből, hogy felkészült újságíró, és lelkiismeretes anya (keresztanya, nagynéni, …..) Mindenki gyereke volt egyszer kisgyerek, mielőtt kamasz majd felnőtt lett. A kisgyerek rajza előtt gyakran tétovázva gondolkodik a felnőtt. De ha együtt éljük át az adott eseményt amiről a véleményét (élményét) rajzban fejezi ki a gyermek, akkor könnyebben megy az összhang. De ehhez SZÜLŐnek kell lenni. Lelki összhangnak. Én nem vagyok újsáríró, talán nem tudom az érzéseit jól megfogalmazni, de ilyen gondolatok támadtak bennem. Gratulálok!

    Válasz

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tizenkilenc − 9 =

hirdetés