Beszédes gyerekrajzok. Mit olvashatunk ki belőlük?
A gyerekek is élnek a valóság ábrázolásának igényével. Csak nem külső, hanem belső mintát követnek, nem azt rajzolják meg, amit látnak, hanem azt, amit éreznek és gondolnak azzal a témával kapcsolatban, amit lerajzolnak: ezért olyan impulzív és erős hatású néhány alkotásuk, hogy az már-már egy modern műremekkel vetekszik. Persze ők nem tudatosak, csak mi adunk pluszjelentést a rajzaiknak, viszont ezek nagyon sokat elárulnak a belső világukról.
Két és fél évesen a gyerek még nem a papírra kerülő vonalaknak örül, hanem magát a mozdulatot élvezi. Ilyenkor még nem alkalmazkodik a kerethez (nem marad a papíron), maga a tevékenység a fontos, az eredménye lényegtelen. A következő fejlődési szint, amikor a papír szélét figyelembe veszi, és az tetszik neki, hogy ő hozza létre a vonalakat, de a firkálás még mindig nem az ábrázolás eszköze.
Ilyenkor a kisgyerek a környezet kérdései nyomán kezd jelentést adni a kész firkának, és ez egy fontos folyamat, ha vonalak kuszaságáról is van szó, kérdezzük meg, mit akart lerajzolni. Ugyanis ezt hasonlónak éli meg ahhoz, mint amikor a képeskönyv nézegetése közben megnevezzük számára a látottakat: így tanulja meg, hogy az ábrázolásnak célja, értelme van. De még csak a játék része, hogy a rajznak jelentést kell adnia, ez még független a tartalomtól, például önkényesen megváltoztatható.
Hároméves kor körül jelenik meg a valóság ábrázolásának szándéka. Ám ilyenkor még nem alakul ki megfelelően a látásmódban többek között a rész-egész viszonya: a gyerek részleteket rajzol le valamiből, amelyek számára egésznek hatnak, holott csak részek, és sokszor grafikusan sem kapcsolódnak egymáshoz. Például az ember kalapja a feje felett lebeg vagy a szerszám, amit használ, a keze mellett van. Vagy a kisgyerek úgy rajzol egy embert, hogy először egy fejet, amiből rögtön kinő a kar és a kéz, illetve a láb, nincs se törzs, se nyak: ezek nem fontosak. Vagyis a dolgok bármilyen elrendezésben érvényesek, nem kell a köztük lévő viszonyt is ábrázolni.
Jellemző az aránytalanság is (a kislány olyan magas, mint a domb, amin áll). Mivel a gyermek még mindig nem külső mintát követ, hanem belső szemléleti képet, sokat elárul, mely részletek fontosak a gyerek számára és mi nagyobb a rajzon. (Például a kislányok rajzán előfordul, hogy a királylány koronája és ruhája is nagy, illetve részletesebb, viszont a feje, a végtagjai kicsik és lényegtelenek.)
Négy éves kisfiú rajza: “Felmentünk az állatkertben a nagy sziklára és elakadtunk, vissza kellett fordulni.”
Csak az út a fontos, a hegy nem jelenik meg. A két évvel azelőtt átélt élmény nagyon erős, még mindig hat, rajzolás közben ezt szeretné újraélni a kisfiú.
Öt éves kor körül elérkezik egy nagyon érdekes korszak: nő a valósághű ábrázolás igénye, csakhogy még mindig nem az alapján, ahogyan látja a gyerek a dolgokat, hanem az alapján, amit tud róluk. Ezt hívják intellektuális realizmusnak: ilyenkor az ábrázolt tárgyak gyakran átlátszóak, hiszen tudjuk, van valami mögöttük, még ha nem is látjuk.
Például a profilból ábrázolt lovas másik lábát is lerajzolja a kisgyerek, ami a ló mögött van. Vagy a háznak lerajzolja az ablakát, ajtaját és mellé azt is, ami a fal mögött van: az embereket, az asztalt. De szofisztikáltabban ez a jelenség abban is érvényesül, hogy a fogalmakat a képzeletbeli jelenségeket is ábrázolják, például a beteg gyerek mellett ott van a betegsége is, hiszen nem látjuk, de tudjuk, hogy van.
A gyerekek rajzai ideovizuális ábrázolások: amit a képzelet ad a belső mintához azt a gyerek ugyanolyan valóságosnak éli meg, mint azt, amit a látás vagy a hallás tesz hozzá. Ennek a valóságtudatnak aztán a legkülönfélébb darabjai egymás mellé is kerülhetnek a papíron.
Jellemző a több szempontú ábrázolás, hogy valaminek az oldala és az eleje is látható a rajzon, amolyan Picasso-jelleggel a profilból ábrázolt fejen két szem. A főként oldalról ábrázolt tájban megjelennek felülről képzett elemek is: ez kicsit hasonlít az egyiptomi felfogásra, amikor mindent a legszebb szempontból ábrázoltak. A fák jellemzően oldalról, a tó felülről látszik. Egyébként ősi sziklarajzok, természeti népek metszetei is őrzik ezt a látásmódot.
Négy éves kisfiú festménye temperával: Hóember a kisfiával, az égen hullócsillagok. Nagyon erősek a színek, így a kép is nagyon impresszív. (Ezért érdemes néha temperát, festéket adni a gyereknek, mert sokkal jobban tud játszani a színekkel, mint amikor ceruzát használ.)
Mindez 9-10 éves korig tart, amikor elkövetkezik a szemléleti realizmus ideje: azt próbálja lerajzolni a gyerek, amit valóban lát. A két dimenziós ábrázolásokat igyekeznek három dimenzióssá tenni, vagyis szeretnék a dolgok mögöttiségét érzékeltetni.
Persze erre már korábban is vannak kísérletek, jellemző példa az előtér: a házhoz egy kanyargó út vezet, ez mutatja a mélységet, hogy a ház arrébb van (addig a dolgok fent és lent vannak a képen, nincs mélység). Már nagycsoportos korban is megjelenhet ez az igény például abban a formában, hogy ami messzebb van a rajzon az kisebb. Később működik a részleges takarás is, ami a mélység kifejezésének eszköze: a fa mögött áll a ház, akkor az csak félig látszik.
E sokféle próbálgatás közben tanulja meg egyre inkább a gyerek a téri ábrázolást, és ekkortól kezdve kétféle irányt vehet a fejlődése: vagy a látott világ és saját belső világa jobb kifejezésének szolgálatába állítja a megtanult ábrázolási fogásokat, vagy eluralkodik a megtanult technika, így a sablonok a spontán jelzések fölé kerekednek. Az utóbbi a gyakoribb.
A felnőttekben a még igazi gyerekrajzok gyakran keltik az esztétikum élményét, ezt az ábrázolás spontaneitása váltja ki, hiszen a gyereket a kifejezésben még nem korlátozzák a sablonok, a valóság külső mintája nem határolja be a képzeletet. A színek használata is nagy örömet okoz, ami nagyon élénk, szokatlan színezést eredményez, a vonalvezetés is kaphat lendületet: ezek számunkra mind kifejezéssel bírnak, víziószerűvé teszik az ábrázolást.
A valóság emocionális ábrázolása: végül is ez a művészet. De a pluszjelentést, az értéket már a mi gondolkodásunk adja hozzá. Lényegében véve huszadik századi festészet nevelt minket arra, hogy a gyermekrajzokat esztétikusnak lássuk.
Például a szürrealizmus számára az álom, az illúzió, a véletlen, a fantasztikus éppen úgy megközelíthető, mint a megfogható valóság. Ezek valóságigényű ábrázolása hasonlít az ideovizuális gyermekrajzokhoz.
Tóth Szabina aranydíjas pályaműve. Az Igazgyöny Alapfokú Művészeti Iskola 6-10 éves korosztály, hátrányos helyzetű általános iskolások műveivel vett részt 2015-ben a Kínában rendezett 46. Nemzetközi Gyermek Képzőművészeti Versenyen
Viszont ezek az esztétikus rajzok többségében nagy indulati feszültségtől kísért élményeket dolgoznak fel, az erősebb hatású részek a rajzon mindig jelentenek valamit, azokhoz mindig érzelmek tapadnak: ezek lehetnek pozitívak is, negatívak is, például félelem.
Amire túldíszítés, túlságos részletezés jellemző, az érzelmi megtapadást jelent a témánál, a gyerek a rajzolgatással is újraéli, meghosszabbítja az átélt élményt, a részletes kidolgozás ezt még tovább nyújtja. Mivel a dísz ebben az esetben nem sallang, hanem az érzelmek kifejezése: hitelesnek érezzük. A szokatlan színezés, zsúfoltság, aránytalanság mindig kifejezhet vágyódást, szorongást, iszonyodást, agressziót, szeretetet, rengetegféle emóciót, indulati telítettséget. Ilyenkor jellemző, hogy az ábrázolás része az elhárításnak vagy a feldolgozásnak, lehetővé teszi a feszültség csökkentését. Ilyenkor azt látjuk, hogy az élményhez tapadó asszociációk sűrítve jelennek meg a rajzon.
Nyitókép: Elekes Zénó: Szeretem az állatokat („Álmaim B. Iskolatáskája” rajzpályázat, 2016, 6-7 éves korosztály)
Felhasznált irodalom: Mérei Ferenc – V. Binét Ágnes: Gyermeklélektan
Zöld Toll-díjas újságíró, szerkesztő
Közel 20 éve dolgozom újságíróként és szerkesztőként, sokáig kulturális vonalon is tevékenykedtem, aztán megtaláltak az ökológiával, megújuló energiával, fenntartható technológiával kapcsolatos témák: ebben igazán megtaláltam önmagam, emberként, újságíróként is – a szakmai elismerések is így értek el. Elsősorban a környezettudatosság érdekel, ezt a kérdéskört olyan szempontból érdemes megközelíteni, amely a hétköznapi embert a leginkább érdekelheti: inkább a gyakorlat, mint az elmélet oldaláról, inkább a megvalósult, működő projekteket ismertetve, mint a távoli jövőbe vesző álmokat. Szeretem bemutatni az embereket, akik megalkotják vagy alkalmazzák az alternatív módszereket, ezenkívül szívesen foglalkozom a közösségeket teremtő, illetve erősítő mozgalmakkal, mint amilyenek a nagyvárosi közösségi kertek vagy a közösségi mezőgazdálkodás… Megtépázott az élet; mindig azt igyekszem átadni, hogy – bármilyen közhelyes is – a szeretet a legfontosabb. Ha azokkal lehetsz, akik szeretnek és akiket szeretsz. És ha erre figyelsz, örülni fogsz a kávénak reggel, az éppen következő évszak jeleinek az utcán, egy mosolynak egy idegentől, az alvó kisgyerekednek vagy annak, hogy jól áll a hajad reggel és nem kell beszárítani… Az élet szép. Tényleg.
