„Itt jobbak a fények, mint Párizsban, Berlinben, vagy bárhol.” Ilyen a szerelem, ilyen Budapest Bruno Bourel francia fényképész szemével. Interjú

Bruno Bourel francia fotós több mint huszonöt éve járja és fotózza a főváros utcáit, elsősorban az embereket: erős karaktereket talál és képes besűríteni egész történeteket, sorsokat vagy a korszak esszenciáját egy-egy képbe. Rengeteg időt tölt az utcán, hogy lekapja, ha valami érdekes, humoros, jellegzetes vagy furcsa történik. Fényrajzok – Budapest című albumához Parti Nagy Lajos író alkotott szövegeket, az Ilyen a szerelem című sorozatát viszont nem kell magyarázni.

Kedvencem tőle A jégbüfé: egy idősebb hölgy kosztümben siet a Jégbüfé előtt, valamikor a kilencvenes évek elején, és közben tökéletesen kifejezi a cukrászdához és a helyszínhez tapadó szellemiséget.

A jégbüfé

Eszünkbe juthat róla a nagymamánk, akinek első önálló útja tizenévesen, a barátnőivel karöltve a Jégbüfé volt, és ehhez az ünnepi érzéshez egész életében tartotta magát: ha odament, kiöltözött, annak ellenére, hogy ez nem a Ruszwurm, nem is kényelmes ott eszegetni, trécselni, és az egész magyar társadalom megfordult ott a nagyon szegényektől a nagyon gazdagokig, mégis az elegancia érzete tartozott hozzá.

Mint később kiderült, véletlenül Koós Judith ismert művészettörténészt fotózta le akkor Bruno Bourel ezen a képen, Parti Nagy Lajos ezt írta hozzá:

„El lehet ájulni az illatában. Évezredek, buszok, rezsimek jönnek-mennek, a jégbüfé marad, és marad Jégbüfé, mert a név kötelez, és a tartás kikezdhetetlen. A pontos tudomás önmagáról. Egyszerre hideg és forró, jegeskávé a nyárban és lobogó duplafekete a télben. Parfék és almáspiték, sarokházak, tárgyszerű, édes zajok, ahogy fölsóhajt hat tonna krémes vagy csörren tálcányi tortavilla. Egy Jégbüfé forró önismerete.”

Habár a hely már nem ugyanaz, ezt a hangulatot nem felejtjük.

Bruno Bourellel beszélgettünk.

Miután a Sorbonne-on filmezést és fotográfiát tanult, miért választotta Budapestet Párizs helyett, ráadásul a kilencvenes évek elején?

Itt jobbak a fények, mint Párizsban, Berlinben, vagy bárhol. Ez pedig egy fotósnak nagyon fontos. Sokszor megyek Pestről Budára gyalog a hidakon át, és nagyon szeretem, a Duna egy monumentális folyó, egész Budapesten monumentális a perspektíva. Mindig jó díszletet adott nekem a fotózáshoz.

Reggeli újság

Elnyertem egy pályázatot 1989-ben, így kerültem ide hat hétre, aztán vissza-visszatértem, ahogy tudtam, végül teljesen ideköltöztem 1993-ban. Jött velem a zongoratanárom, aki zen-mester volt, és a buddhista filozófiát akarta tanítani Budapesten. Közben elvettem egy magyar lányt feleségül, született két gyerekem. Egyszóval így hozta az élet, hogy itt maradtam, nincs konkrét, racionális oka.

Mikor a legjobbak a fények, mikor szokta az utcát járni és várni a megfelelő pillanatra?

Most jön a tavasz, akkor reggel érdekesebb, télen délután, három és négy óra között, de ez napról napra változik. Sokat kint kell lenni az utcán, mert a képek ott vannak.

Egy fekete-fehér, 35 mm-es Leica géppel dolgozik, és még mindig maga hívja elő a fotókat, nem szereti a digitális fényképészetet. Mit ad a labormunka a képekhez, miért ragaszkodik ehhez?

A laborban lehet gondolkodni, munka közben nézni a fény alakulását a képen, a sötétben, a kezemben. Szoktam használni a telefonomat is, így készítek színes képeket, csak a nagy, zajos, digitális gépeket nem szeretem, én diszkrét és csöndes vagyok. Annak idején Polaroid géppel kezdtem tanulni, amiből rögtön kijön a kép. Sokat segített az azonnali visszacsatolás, sokat tanultam a képvágásról, absztrakt, geometrikus fotográfiát csináltam vele, a színek és a formák érdekeltek, ember nélkül. Utána pedig ezt a tudást hoztam magammal a fekete-fehér fotózásba, amikor fényekkel és emberekkel kezdtem dolgozni.

A bezárásig rendszeresen követte fotóival a Jégbüfé életét. Mi ragadta meg ebben a helyben annak idején? Habár valóban van egy szellemisége, egy külföldinek ez nem feltétlenül érzékelhető.

Ez egy központi hely, nagy volt a tömeg, az egész élet ott volt, és lehetett kint is, bent is fotózni, belülről kifelé és kívülről befelé. Óriási kirakata volt, mögötte, előtte sokféle, karakteres ember fordult meg. Olyan volt, mint egy hatalmas színházi díszlet, amiben napról napra más darabot játszanak. Az egyik legjobban sikerült kép a Tejhab lett, az üveg felületén tükröződnek a jellegzetes belvárosi épületek, az én kezem is, egymásra rakódnak a rétegek, nagyon kifejező. Az új Jégbüfébe ki is rakták két fotómat.

Hogyan találta meg Parti Nagy Lajost a Fényrajzok – Budapesthez?

Minden fotósnak kell egy könyv, az teszi valakivé. Egy jó könyv pedig olyan, mint egy alagút, amibe belemész, és vezet valahova, magába zár, olyan, mint egy utazás. Ilyet akartam én is csinálni. Kamondi Zoltán a barátom volt, megmutattam neki, amikor összeválogattam a képeket, és ő mondta, hogy ez az anyag Parti Nagy Lajoshoz illik. Emlékszem, az Andrássy útra jártunk a Goethe Intézetbe, az Eckermann kávézóba, aminek a helyén most egy divatház működik. Akkor még teljesen más hangulata volt az Andrássynak. Megszerveztük a találkozót, Lajos elvállalta, csak nem volt pénz. Az első kiadást nehezen hoztam össze szponzorok segítségével 2001-ben, de most már az ötödik alkalommal jelenik meg. A Fényrajzok a témájánál fogva bizonyos szempontból kötöttebb volt, sok képet nem mertem belerakni. Volt például egy erotika-kiállítás a kilencvenes évek elején, ahol készítettem egy fotót. Akkoriban bármi megtörténhetett, valaki látott egy ilyen rendezvényt külföldön, és gondolta, itthon is megcsinálja. A Népligetben állítottak fel egy nagy sátrat, és teljesen meztelen nők osztogatták benne ingyen a pornóújságokat. Az egész nagyon nem volt professzionális, látszott, hogy ilyen pillanat az időben nem lesz többet soha, és nem volt azelőtt sem. A kép azért is volt nagyon érdekes, mert minden férfi az újságokat nézte, nem a nőket. Az Ilyen a szerelem című albumba ezeket már bele tudtam rakni, az közösségi finanszírozásból született és szabadabban.

Hogyan dolgozik? A képein sok, nagyon különleges helyzet van, ami akár beállítottnak is tűnhetne, például a Némafilm című kép.

Némafilm

Akkor véletlenül belebotlottam egy osztrák divatfotózásba a Jászai Mari téren. Minden erősen ki volt világítva, manökenek, gyönyörű kocsi és a diszkó, amit azóta bezárt, előtte pedig egy banda zenélt. Tökéletes díszlet volt. Az ösztöneimet követem általában egy-egy ilyen helyzet megtalálásában, egy hangulatot keresek. Amikor a Gresham Palotából még nem lett Four Seasons, át lehetett járni rajta. Fantasztikus épület, iszonyúan piszkos és romos volt, de még volt benne egy kis élet, fodrászat, kocsma. A fény is nagyon érdekesen jött át a kapun. Álltam ott, aztán belesétált a képbe egy idős házaspár, a férfi kezében lufi, átvilágított rajta a fény. Nem mondom, hogy véletlen volt,

szerintem nincsenek véletlenek. Megpróbálok jeleket találni, vonalba állni, és amikor készen vagyok, és ők is készen vannak, hogy velem találkozzanak, akkor születik a kép. Megpróbálom megérezni ezt, mert vannak érdekes helyek, helyzetek, amelyek vonzzák az érdekes embereket, jeleneteket.

Egy kis pihenő

A kíváncsi

Fényrelépő

Az utolsó vágás

Cigarettaszünet

Talán ezért tetszett meg nekem Budapest annak idején, mert itt volt a történelem az épületekben, a díszletekben, és és benne nagyon karakteres emberek, a kettő együtt erős fotót képes létrehozni. De ez még most is így van, csak egy kicsit mások a tekintetek, az arcok. Ez egy fiatalabb és szerelmesebb Budapest, talán a Flört velem a legtipikusabb képe. Várok, és figyelek, hogy mi lesz még.

 
hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

3 × 3 =

hirdetés