„Büszke vagyok rád!” Mit üzennél a 18 éves énednek?
Pszichológusként sok kérdéssel találkozunk az évek alatt. Minden segítő foglalkozásúnak kialakul egy szavajárása, egynéhány becses kérdés, amivel gyakran operál. Akadnak direkt, konfrontatív, indirekt, támogató, sejtelmes, elgondolkodtató kérdéscsoportok, de mind közül a személyes kedvencem ez: „Mit üzennél a 18 éves énednek?”
Önmagában az érdemi választartalom nélkül is felér egyfajta lelki lakmuszpapírral. Hogyan, s miként színeződik el lelkünk egy kis darabja, mikor egy gondolatkísérleti lehetőség keretében felmerül, mi lenne, ha ez a téren és időn átívelő palackposta valóban célba érhetne. A szkeptikusok itt is csúcsra járathatják működésmódjuk: „Ha üzenhetnék és megváltoztatnám a múltam, akkor ma nem én lennék itt, következésképpen a kérdés értelmetlen, és időt pocsékoló felesleges szócséplés.” Nos, nekik valóban az. A lelki változás az esetükben épp ezért sokkal nehezebb, görcsösebb, vagy épp lehetetlenebb egyes esetekben. Logikájuk kristálytiszta, de nem látják meg a lehetőséget, ami a kérdés mögött feszül és a létezésünk lényegét, vagy annak egy részét firtatja.
Mivel a kérdés szívemhez nőt, előadásokon vagy épp képzéseken is gyakran felteszem a hallgatóságnak.
Legutóbb egy 300 fős előadáson kértem meg a résztvevőket, írják le névtelenül a válaszaikat egy-egy cetlire és dobják be egy kalapba. 215 darab válasz érkezett, mely hangsúlyosan nem reprezentatív, hiszen jóformán semmit nem tudunk a vizsgált minta jellemzőiről. Ennek ellenére mégis izgalmas elemezni a kialakuló válaszstruktúrákat.
A válaszolók 34%-a imperatívusszal intette meg régi énjét, vagyis felszólította valamire, vagy épp eltiltotta tőle. Pénzügyi, szakmai vagy épp magánéleti instrukció éppúgy előfordult. Többen a Vissza a jövőbe című filmtrilógia nyomán sporteredményeket üzentek meg önmaguknak. Mások olyan instrukciót adtak, ami megvédi őket néhány krízistől, például: „Ne fuss neki annak a kapcsolatnak négyszer!”, vagy „Ne fogadd el azt az állást ott és akkor!”
A válaszok 45%-a úgynevezett motiváló, inspiráló csoportként mutatható be, melyek többségében van egy serkentő, lendületet adó, lazábban fogalmazva „rugdosó” vetülete. Néhány példa: „Próbáld ki! Bízd magadban, még ma kezdj bele! Ne várj mások jóváhagyására.” „Csakis a saját értékrendemnek akarjak megfelelni, a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Nehéz az elvárásnak ellen menni, de megéri.” „Higgy magadban és ne engedd senkinek, hogy lerombolja az önbecsülésedet!” „Nyugodj meg, van elég időd.”
A válaszok egy kisebb hányada egyéb megállapítást tartalmaz, vagy elismerő, gratuláló passzust rejtett. Így például: Büszke vagyok rád!, Jó, hogy kiálltál magadért!, vagy „Jó úton vagy!”
Izgalmas, hogy egy kérdés, kit sarkall kockázatvállalásra, és kit annak csökkentésére. „Sokkal több emberrel jöjj össze!”, más ellenben így fogalmazott: „Nagyon válogasd meg, kivel jössz össze, a kevesebb néha több.”
A cikk utolsó kérdése sejthető:
Kedves olvasóm, te mit üzennél a 18 éves énednek? Mi lenne az a veretes pár mondat, amit beletennél a palackpostába, hogy ifjú éned felpattinthassa?
(Megjegyzés: az alapkérdés természetesen sok variánssal végiggondolható. Későbbi énjeinknek is lehet üzenni jeles születésnapokra, vagy még korábbra. Sőt, ha a jövőből – bármennyi évesek is vagyunk a mai nap – a halálos ágyunkról kaphatnánk önmagunktól üzenetet, vajon mi lenne benne?)
Az ilyen kérdések a tiszta lap reményét hordozzák percekre, tízpercekre; hogy lehetett volna talán másképp is! De akkor az elkövetkező évek is történhetnek többféleképpen! Melyiket valósítjuk majd meg? Elvégre a tiszta lap az, amikor a sorsodért végre nem másokat okolsz, hanem elkezded irányítani az életed. Hiszek abban, egy-egy önmagunknak feltett kérdéssel közelebb kerülhetünk ehhez az állapothoz.
Nyitókép: Michał Huniewicz, Ellen/Flickr
Tanácsadó szakpszichológus
Hiszem, mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint amit eddig tettünk. Épp ezért sokkal inkább mi határozzuk meg sorsunkat, mintsem a sors irányítaná életünk alakulását. Vallom, ha ez a belátás megszületik, csakis akkor lesz képes felszabadítani a személy azokat a külső és belső erőforrásokat, melyekkel beteljesítheti mindazt, amire hivatott; felismerve önnön felelősségét, s ráébred: a változás és a kiteljesedés kulcsa ő maga.
