Coco. Magával ragadó történet, amely az élet és a halál kérdéseit boncolgatja
Coco. Egy Pixar-film, ami a kedvencünkké vált; a család nagy rajongója a stúdiónak, a Toy Story, a Szörny Egyetem és az Agymanók is hasonló gondolkodásmódban született, egy különleges világot teremtve, valaminek a fonákját is felvillantva, tabu-témákat szóba hozva, nagyon szórakoztatóan. Ezek nem az a habos-babos történetek, amelyeknek az ilyen-olyan hercegnő- és Eperke-típusú szereplőit szülőként legszívesebben lexikonnal vernénk agyon, különösen úgy, hogy a hatodik méregdrága valamit kell megvenni, amin szerepel a képük. A Pixar és a Walt Disney közös műveinek sorába tökéletesen illeszkedik
a Coco: a halálról beszél, gyerekeknek, ami borzasztó nehéz, mindezt a mexikóiak rendkívül szimpatikus, halálhoz és az élethez való különleges viszonyának felhasználásával teszi. Ez egy egész más hozzáállás, mint az európai, és talán jobban is segítheti a gyász feldolgozását, mert kapcsolatot teremt élők és halottak között.
Emellett a film látványvilága rendkívül elragadó, ezer fény és szín jellemzi, olyan, mint egy lélegzetelállító látomás részben századfordulós környezetben és egy nagyon enyhe steam punkos beütéssel.
A mexikói halottak napja gyönyörű, színes, karneváli hangulatú ünnep.
Nagyon ősi, azték időkből ered, ami aztán a századfordulón kapott egy különleges csavart: fő alakja egy női csontváz, díszes viseletbe öltöztetve, eredetileg José Guadalupe Posada karikaturista alkotása, ami szimbólummá vált. Egyébként a rajz eredetileg összefüggött azoknak a láthatóan indián arcvonásokkal rendelkező mexikóiaknak a kifigurázásával, akik az akkori diktatúra hatására spanyolnak vagy franciának vallották magukat. Diego Rivera (Frida Cahlo férje, a filmben egyébként Frida is feltűnik) tovább erősítette a szimbólumot, ő nevezte el La Catrinának a figurát, és 1947-ben, egyik leghíresebb freskóján meg is örökítette Fridával együtt.
Festmény: Diego Rivera – Vasárnap délutáni álom az Alameda Parkban (részlet)
Ezen az ünnepen a mexikóiak hite szerint a holtak visszatérnek a túlvilágról és lehet velük találkozni, ezért ételt és italt visznek a sírokhoz, hogy kedveskedjenek a halottaiknak, zenélnek, táncolnak, tűzijátékot rendeznek, ünneplik az életet és a halált is. Érdekes, hogy a szokás egyébként teljesen kompatibilissé vált a kereszténységgel. A halottak számára oltárt állítanak, igazából egy építményt, fényképekből, a holtak számára fontos tárgyakból, kedvenc ételeikből. Nemcsak családok, de közintézmények is állítanak ilyet és gyakran vannak rajta szentképek is.
Az ünnepen mindenhol látható koponyák és csontvázak nemcsak a halált, hanem az újjászületést is szimbolizálják, a mexikóiak halálkultusza tulajdonképpen a halál és az élők kölcsönös kifigurázására épül. Az ünnep jellegzetességei a papel picadok, színes, kilyuggatott papírok, amelyek jeleneteket ábrázolnak: az aztékok fából préseltek papírt, ami akkoriban a szelet jelképezte az áldozati oltárokon. A holtak világának színe a sárga, ezért egy tipikus mexikói virággal, a nagy büdöskével borítanak be mindent, ez áthatja az egész filmet is, gyönyörű színben és fényben ragyogva.
A történet szerint a főhős, Miguel üknagymamáját elhagyta a férje azért, hogy híres zenész legyen. Az üknagymama egyedül nevelte fel a lányát, sőt, egy egész cipész-dinasztiát alapított, illetve bosszúból örökre kitiltotta a zenét a családból. De Miguel imádja a zenét. Az ünnepen pedig ellop egy gitárt egy sírról: mivel ilyenkor adni kell, nem elvenni, átkot hoz a fejére, és átkerül a halottak világába, ahol megkezdődik kalandjainak sora.
Évekig dolgoztak az alkotók azon, hogyan beszéljenek a halálról és hogyan mutassák be a mexikói kultúrát. A rendező Lee Unkrich, aki vágóként kezdte a Pixarnál, és a Toy Story 3 után ez már második rendezése, a forgatókönyv a szintén Pixar-veterán Adrian Molina és Matthew Aldrich nevéhez fűződik.
A korhatár hat év, de szerintünk ezt érdemes átgondolni: a mi négy és fél éves gyerekünk imádja, de azért, mert számára a halottak birodalma még nem hordoz ijesztő asszociációkat, habár történt már haláleset a családban, tehát érti miről van szó. Őt a látvány és a zene ragadta meg, a kisfiú-főhős, aki azért küzd, hogy zenész lehessen, illetve az átjárás lehetősége egy másik álomvilágba, ez mindig érdekes a gyerekeknek. Azt mondanánk, hogy egy nála pár évvel idősebb gyerek pont abban a korban van, amikor ez ijesztő is lehet adott esetben, és inkább a nyolc-tíz éves kor az, amikortól egyes jelenetek nem válnak nyomasztóvá. De mindez inkább gyerekfüggő. A külföldi kritikák nagyon pozitívak a filmmel kapcsolatban, itthon volt negatív reakció is.
Nekünk viszont az is tetszett, hogy ez
a történet nemcsak a halottakhoz való viszony tekintetében nyújt adalékot, hanem a családot is ritka módon ábrázolja: Miguel családját hihetetlen összetartás jellemzi, már-már komikusan egységesen lépnek fel, gyűlölve a zenét, ami miatt elhagyta az üknagypapa a családját egykor. Hatalmas biztonságérzetet hordoz, hogy élők és holtak között is ott állnak az ember mögött, hogy elkapjanak, irányt mutassanak, még ha muszáj is lázadni ellenük. Az is érdekes, hogy Mexikóban az ember halottainak emléke láthatóan identitást is ad.
Ezenkívül nem utolsó sorban a film ábrázol egy olyan helyzetet és sorsot, ami sokszor megtörténik egy gyerekkel, és nem szívesen beszélünk róla: hogy elmegy egy apa és nem jön vissza többet, és hiába volt idilli az addig eltöltött idő a gyerek számára, mégis szétesett, és megtörténik az, hogy apa őt is elhagyja. Nagyon nehéz ezt feldolgozni, és a tény sokat segíthet, hogy van erre példa még a mesében is, és van család, ami ezen túl tud lépni.
F. K.
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
