Lélekkerámiák Káptalantótiból. Orsi és Norbi mertek nagyot álmodni. Egy egri panellakásban kezdődött a Cserépkuckó története

A Cserépkuckó kerámiák mosolyt csalnak az arcokra. A rusztikus deszkát díszítő kerámiahalak, meseházikók, a faágara ültetett kerámiamadarak, a képkeretbe állított macskák, és még sorolhatnám.

Orsi és Norbi mert és nyert. Kerámiaműhelyüket – életüket – az egri panellakásból áthelyezték a vadregényes Káptalantótiba. A váltás nem volt nászmenet. Foglalkoztatott a Cserépkuckó története – interjút kértem Johann-Bajzát Orsolyától.

A rendkívül népszerű Liliomkertbe gyakorlatilag hazajártok, hiszen Káptalantótiban éltek és dolgoztok a férjeddel. Hogyan „keveredtetek” a Balaton-felvidékre? Működött akkoriban már a piac, illetve a kerámiaműhelyetek?

Káptalantótiban 2013 óta vagyunk jelen, amikor is a sors szele erre fújt minket. Tudtunk a piacról, csupán azt nem sejtettük, hogy mi vár ránk, amikor legelőször kipakolunk. Kikerekedett a szemünk, szó se róla. Mielőtt mindent hagytunk magunk mögött, az „előző” életünkben is készítettünk kerámiákat. Akkor ott a panelban, Egerben a második emeleten volt a műhely, aminek fő bázisaként a konyha üzemelt. Itt volt a hűtő helyére beállítva a kemence.

A Cserépkuckó megálmodói, alkotói, mindenesei: Orsi és Norbi

Kerámiaműhely az egri panellakásban

2011-től kezdett erősen munkálni bennünk a vágy, álom, akarat, hogy nekünk ezzel több dolgunk van, mint hinnénk. Káptalantótiba úgy keveredtünk, hogy egyszerűen a sors nem hagyott más választási lehetőséget. A sok sikeresebb, sikertelenebb házkeresés és katasztrofális vásár után egy este az erkélyen üldögélve jött a gondolat: miért nem költözünk a Balaton mellé? Ha lúd, legyen kövér – miután mindketten imádjuk a környéket. Beírtuk az internetes keresőbe, hogy Balaton-felvidék, mire folyamatosan Káptalantótit dobta ki a rendszer. Soha nem hallottunk a különös nevű faluról, de rögzült bennünk. Aztán 2012 nyarán Badacsonytördemicen kötöttünk ki a Szürkemarha Fesztiválon, akkor esett le, hogy Tóti a közelben van. Benéztünk. Rögtön tudtuk, hogy ezt keressük. Az utána következő év tavaszán a lakást eladtuk, megtaláltuk a jelenlegi házunkat. Ééés, nekiveselkedtünk…

Gyönyörű vidéken éltek. A legtöbb ember a nyári arcát ismeri. Milyen az élet ott késő ősztől kora tavaszig – milyen áttelelni? Szoknotok kellett a vidéki életet vagy magától értetődő volt?

Hát nem volt kolbászból a kerítés… A vidék gyönyörű, az elemek működnek, ezt érezheted, amikor a Káli-medence közelébe érkezel. Viszont, hiába volt valamiféle elképzelésünk a vidéki életről, teljesen más, amikor nem vendég vagy „segítség”, hanem gazda vagy. A váltás megpróbáló volt úgy is, hogy nem voltam mindig panellakó, szőlőnk, kertünk, cseresznyésünk volt gyerekkoromtól, ezekben sokat dolgoztam, Norbi – aki a második férjem – szintúgy. A telek évente tíz évet öregítettek rajtunk lelkileg… Fát kellett szerezni, mert magától nem jön a házba. Sokszor éltünk napról napra, ami nagyon megviselt, miután van egy lányom. Nemrég beszélgettünk erről az időszakról Lucával. Sokszor fogalmam sem volt, hogy miből főzzek és mit. Megkérdeztem tőle, érzett-e valamit ebből. Tudod, mi a legjobb? Azt mondta, nem, semmit.

Egyébként ősztől tavaszig is gyönyörű ez a környék; nem rosszabb, nem csúnyább, csak másabb. Nem értem, hová tűnnek ilyenkor az emberek, akikkel tele a táj nyaranta…

Hogyan kerültél kapcsolatba a kerámiával? Mikor fordult meg először a fejedben, hogy ezzel foglalkoznál hivatásszerűen? 

Az agyag és én a kilencvenes évek közepétől vagyunk bensőséges viszonyban. Sopronba jártam főiskolára, szociálpedagógus hallgató voltam, itt lehetett fakultációban a kerámiázást választani; Babos Ágnes vezette. Választottam. Volt, hogy utolsóként zártam a műhelyt. Teljesen elvarázsolt az alkotás szabadsága. Nem volt benne hibalehetőség. Ha el is rontottad, akár egyetlen simítás miatt, belőled, veled alakult az anyag. Imádtam! Aztán elég sablonos lett a forgatókönyv: lediplomáztam, visszatértem Egerbe és munkába álltam. Először értelmi fogyatékosokkal foglalkoztam, s persze itt is lett kerámiás csapat. Majd, miután közölték, hogy túl egyedi módszerekkel dolgozom, úgy döntöttem, munkahelyet váltok. Ezután kötöttem ki az egri hajléktalanszállón, ahol utcai szociális munkást kerestek. Ez volt 2000-ben.

Hajléktalanokat segíteni emberpróbáló feladat. Hogyan élted meg ezt az időszakot?

Tizenhárom évet töltöttem a hajléktalan-ellátásban. A sorsokat nehéz függetleníteni magadtól, azért ez nem egy sikeres karriertörténet. Miután sokszor a másikban nincs motiváció, tőled viszont sokszoros energiabefektetést igényel minden eset, elfáradsz benne. Az alkotótevékenység teljesen más. Új dimenziókat nyit meg.

Szerintem egy alkotó akkor válik igazán érdekessé – a látásmódján, tehetségén túl –, amikor az adott tevékenységben megtalálja a saját arcát, azt a stílusjegyet, amely csak rá jellemző. 

Akkor tudsz egyedi dolgokat létrehozni, ha nem szennyeződsz. Ez nagyon fontos az alkotómunkában szerintem. Érnek hatások, találkozol meghatározó mesterekkel, de a saját utat kell megtalálni és követni. Norbit Kupihár János vezette be a korongozás rejtelmeibe, ő igazi tanító volt, pedig voltaképpen nem tett egyebet, csupán engedte a kezedhez formálódni az agyagot. Szerencsések vagyunk ebben. Mindig a saját fejünk után mentünk színben, formában, érzésben.

Ha pár mondatban meg kellene fogalmaznod – akár visszajelzések alapján –, hogyan mutatnád be a Cserépkuckó kerámiákat, a jellemző stílusjegyeket?

Lélekkerámiák. Szívből jönnek, mosolyog, aki rájuk néz. Mégis, ha tudnád, hányan fennakadnak ezen. Mer’ mi ez már? Tárgyak lélekkel? Igen! Minden darabban ott az ujjlenyomatunk. Minden darabot úgy készítünk, hogy ne sajnálják használni! Eltörik? Az üveg is… Minden naphoz kell valami, ami felemel, lehet az akár egy tál, egy bögre, egy falikép, egy jó parfüm stb. Minden pillanatot meg kell élnünk.

Kerámiáitok színvilága, dísztárgyaitok bohém stílusa elbűvölő. Nyilván sok kísérletezés van mögötte.

Irgalmatlan sok munka és kísérletezés van mögöttük. Jól gondolod, a legelső darabtól eljutni ezekig a letisztult stílusjegyekig idő, tapasztalás, állandó alkímia, sok kukásított darab. Maga a színvilág szinte elejétől fogva meg van és a formaiság is, amiből kialakult a ránk jellemző stílus.

Azt mondtad korábban, hogy nálatok minden egyes kerámiának története van. Mesélj erről! Hogyan születik meg egy-egy tárgy?

Tényleg mindnek története van! A madaras ág például úgy született meg, hogy a lányom lejárt a „bunkiba” a szomszéd gyerekekkel, ami nincs messze tőlünk. Onnan egyszer hazaállított egy marha nagy gyökérrel. Húzta, vonszolta hazáig, mi meg kerülgettük egész sokáig. Aztán bevillant: miért ne lehetne átcsiszolni, majd kerámiamadarakat ültetni rá? Megcsináltuk. Azonnal elkelt. Innen elég rövid út vezetett ahhoz, hogy a madarak ágakra ültetve is jól mutatnának. Ennek van már vagy három éve. Azóta is sikersztori, de mondhatnám a többit… A halas képek, a házikós képek, a cicás keret stb. A spontán alkotás és az agyalás is jellemző ránk. Norbi sokszor rajzolgat addig-addig, amíg azt nem látja, amit szeretne.

Ha három kerámiát kellene kiemelned a kollekcióból, ami valamiért nagyon fontos és különleges számotokra, melyek lennének azok? 

Hmm, muszáj választani? Nem tudok… Stílusilag talán a deszkás kerámia, ami igazán jellemző, és a fordított fülű bögrét is említhetném, de igazából minden egyes darabot. 

„Járt utat járatlanért…”

Rendkívülinek tartom, ha valaki egy bejáratott útról lelépve teljesen új – bizonytalan – dologba kezd. Nálad mennyire volt „kritikus” a váltás?

Alapvetően nyughatatlan vagyok, nehezen tűröm a szabályokat. Sokat fölöslegesnek tartok, mert elterelnek arról az útról, amit járni kellene. Próbáltam „beépülni a rendszerbe”, de ez gyerekkorom óta nem igazán megy. Valahogy ösztönösen inkább arra figyelek, amit érzek: jó valami vagy nem jó? Sokan inkább belepusztulnak abba, hogy széllel szemben mennek, mert ez az elvárás, ez a norma, ahelyett, hogy belefeküdnének és engednék, hogy a szívük arra vigye őket, amerre kell. Nem hiszem, hogy a boldogtalanság kódját kellene hurcolni, egyszerűen lépni kell. Valahogy én csak léptem. El akartam indulni, el akartam költözni, el akartam válni, azt akartam megvalósítani, ami bennem működik. A hajléktalan-ellátásban töltött évek sok tapasztalást, sok feszültséget adtak, de hálás vagyok azokért az időkért is. Nem hagyhatom ki innét, hogy azért egy pályázat segítségével itt is létrejött hajléktalan alkotókból egy kerámiás csoport, melynek végeredményeként két kiállítást is megéltünk Egerben. Erre nagyon büszke vagyok.

Pároddal közösen viszitek a Cserépkuckót. Nem hazaviszitek a munkát, hanem otthon vagytok a munkában. Nektek bejött? Miben tudjátok egymást erősíteni?

Nagyon bejött! Úgy vagyunk egymás mellett a műhelyben, mint a borsó meg a héja. Van, hogy órákig egy szót sem szólunk egymáshoz, csak azt érezni a levegőben, hogy ez jó. Az van, hogy kiegészül egyikünk a másikból, ebben van nyilván feszültség, csak mi ezt nem érezzük hibának vagy negatívumnak, mert működünk. Én hamarabb vagyok képes feladni a küzdést, Norbi sokszor erősebb hittel csinálta végig a hétköznapokat, amikor kilátástalannak tűnt egy csomó minden. Ő rendíthetetlen volt akkor is, és valóban igaza lett. Kellett ahhoz az idő, a munka, a türelem, hogy az legyen, ami most van.

Sokan szeretik a Cserépkuckó kerámiákat. Tudom azt is, hogy értek csalódások… Minden alkotót érzékenyen érint, ha egyedi tárgyait másolni kezdik. Mit lehet ez ellen tenni? 

Értek csalódások, igen. Általában olyan együttműködés áldatlan hozadékaként, amikor megbíztunk valakiben. Amikor a másik feltérképezve a lehetőségeket a saját javára fordította, és elvitte belőlünk a használható részeket. Amikor elkezdtünk a kerámiával foglalkozni, a legvadabb álmainkban sem gondoltuk, mi mindennel kell szembenézni. Elég sokat zakóztunk… Aztán kielemezve ezeket, próbáltunk lépni. Tovább.

Sajnálom, hogy sok olyan alkotó, aki tényleg saját kútfőből, egyedi stílussal rukkol elő, beleszakad. Mert a lusták és gyors sikerre áhítozók olyanok, mint a „cúgos” cipő, alig bírod a lábadról lerázni őket… Mi zsűriztettük a kerámiákat, túllépve a sokkon és a dühön, a sorsra bíztuk a fájó ügyeket, s a jelen állások szerint egész jól helyrerakja a mozaikdarabokat. Egyszer egy kedves ismerősünk azt mondta: „mindig meg kell hajolni mások előtt, de csak annyira, hogy a hátadon ne tudjanak felfelé mászni.” Mi ehhez tarjuk magunkat és működik.

Hol találkozhatnak az érdeklődők a kerámiáitokkal és veletek?

Nem vagyunk állandó árusok sehol. A Káptalantóti Liliomkertben és Kapolcson a Tücsök udvarban megtalálhatók vagyunk. Vannak viszonteladóink Szentendrén a Dumtsa Jenő utcában, Budapesten a Citadellán, Tihanyban, Celldömölkön. A Facebookon a Cserépkuckó oldalon mindig friss információk vannak rólunk.

Fotó: Albert Zoltán, Cserépkuckó

hirdetés
hirdetés