Másvilágok: csillámpóni, vattacukor, droghasználat. A valóság és ami mögötte van

Ha valaki csillogó álomvilágot rajzol maga köré, és abban él, ott, ahol mindig nyílnak a szebbnél szebb virágok, ragyog a nap, és tündérek táncolnak a fák lombjai közt, azt ártatlan bolondnak tartják a legrosszabb esetben is.

Ha valaki kemény drogokkal lövi magát, azt pedig lepusztult nyomorultnak, sőt, bűnözőnek bélyegzik. Mi köze is lenne a kettőnek egymáshoz?

Talán elsőre furcsa gondolat, hogy a szivárványos csillámpóni és a kemény drogok népes csoportja bizony egy családból származnak.

Régen is voltak mindig olyan emberek, akik nem igazán ebben a világban éltek. A művészek jó részének helyből alig-alig érintette a lába a földet. Ahhoz, hogy valami csodálatosat hozzanak létre, kellett is, hogy mást lássanak, más világot éljenek meg. Volt, hogy valamilyen betegség „támogatta” a művészi látásmódot, gondoljunk csak Monet-ra, Degas-ra, Rembrandtra. Volt, aki droghasználattal „tuningolta” magát és jutott el különleges „helyekre”, ahonnan kincseket hozott el közénk. És voltak mindig olyanok, akik egyszerű, hétköznapi módon, de „kiszínezték” a szemüveget, amelyen keresztül a világot nézték. Az ártatlan naivok, a struccként menekülők és társaik.

Ma az internet minden eszközzel támogatja a csillámpónis álomvilágok felépítését és fenntartását.

Eláraszt annyi, de annyi szép képpel, valódival vagy művileg létrehozottal, annyi, de annyi meseszerű történettel, amik vagy úgy voltak, vagy nem, de olyan jó elhinni őket, hogy aki szükségét érzi annak, hogy álomvilágba húzódjon az igazi elől, annak komplett, kulcsrakész vattacukor-valóság áll a rendelkezésére.

Ebben a csillámos mesevilágban nincsenek problémák, nincs fájdalom, nincs még megoldandó feladat sem.

Lehet csak úgy gyönyörködni az önmagától csodálatos mindenségben, „töltődni” a szépséggel-jósággal… és elhinni, hogy ennyi az egész. Szép is volna egy ilyen világ, ahol csak jó hírek vannak, ahol csak születés van, halál nincs, ahol az egész földkerekség egyetlen nagy „tiszta udvar, rendes ház”… Csakhogy a valóság nem ez!

A valóság ennél ugyanis sokkal több. Weöres Sándornak vagy egy kötete, a címe: A teljesség felé. Igen, a lelkükben növekedni vágyók nem kevesebbet céloznak meg, mint a teljességet!

No de mi a teljesség? Csillámpóni, vattacukor, slussz? Nem, a teljességben MINDEN benne foglaltatik. A sötét, a fájdalmas, a mocskos, a haldokló, a rothadó, a bűnös, a velejéig romlott is. Aki e világot akarja megélni, az nem válogathatja ki a fényes, tiszta, illatos elemeket, s mondhatja róluk: EZ minden, más nincs is. Természetesen mindenkinek jogában áll oda helyezni a fókuszt, ahová akarja. Úgysem láthatjuk át véges lényünkkel a végtelent.

De azért nem árt egészséges határokat tartani. Aki csak és kizárólag a pihe-puha, rózsaszín, cseresznyevirág-nyílásos, cicatappancsos „valóságot” óhajtja meglátni, ugyanúgy elszakad a valóságtól, mint a kemény drogos, aki egy brutális hatású kemikáliával éri el, hogy idegrendszere ne a valóságot érzékelje. Ezért tartoznak egy családba a csillámpónik és a drogok.

Ha kinézek az ablakomon, látok egy hatalmas, éppen legszebb pompájában virágzó orgonabokrot, de látom a mögötte húzódó főutat is, a maga autóforgalmával. Amikor este kikönyöklök egy kicsit, kinyújtóztatni a szememet és az elmémet, akkor megtehetem, hogy az orgonabokorra fókuszálom a tekintetemet, és a lelkemet a virágokra hangolom. Ám amikor kimegyek az utcára, és arra visz az utam, akkor nem hitetem el magammal, hogy egyetlen hatalmas orgonaliget a világ, hanem úgy megyek át az úton, hogy jól megnézem, jön-e autó, szabad-e elindulnom a zebrán.

Sokan tiltakoznak, ha olyan impulzus éri őket, ami kiesik a vattacukros álomviláguk köréből. Hogy most mégis, miért kell ilyen csúfságokkal terhelni az ő lelküket?! Hogy miért? Az egyensúly miatt. A teljesség miatt. Azért, hogy a valóságos világban egy valóságos életet éljünk.

A csillámos-álomvilágos élettel ugyanis van egy aprócska bibi: a vége felé, amikor már tényleg mindjárt vége, a legtöbben rájönnek, hogy kimaradtak a valódiból. S ha történetesen nem képezték le művészként a mesevilágukat a valóságba (ami által lényegében megélték a való világot is!), akkor lelkükben súlyos hiányérzettel távoznak innen.

Bármily fájdalmas is, a „teljesség” megélése az a törekvés, amiért igazán érdemes itt időzni. Úgysem lesz teljes. Úgyis kimarad valami. Minden jót nem kaphatsz meg. De minden rosszat sem! A drogozással nem csak az a baj, hogy romba dönti a testet és a szociális kapcsolatokat. Még csak nem is az a fő gond, hogy az utolsó petákod is rámegy a „cuccra”. Az igazi kártétel a valóságtól való elszakítás, egy „semmi”-ért. Mert az az álomvilág nem létezik. Ahogyan az sem, ahol szivárványos szőrű csillámpónik harapdálják a vattacukor-felhőket, s neked nincs más dolgod, mint gyönyörködni.

 

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

3 × három =

hirdetés