Együtt, egy másért
Sokféle szerelem van, sokféle út vezet a fellángolásig. Van, hogy az első pillanattól megvan a szikra két ember között; van, hogy az egyik fél hamarabb lobban lángra és a másikat be kell várnia; van, hogy hiába vár; aztán van olyan is, hogy lassan bomlanak ki az érzelmek két ember között, egyszer csak azon kapják magukat, hogy párt alkotnak, pedig addig mondjuk csak kollégák voltak vagy iskolatársak. Nem ritka a munkahelyi szerelem, munkahelyi viszony – nem érdemes állást foglalni arról, hogy jó-e, ha keveredik a munka és a magánélet. Van, akiknél működik, van, akiknél nem. Van olyan is, hogy a szerelmesek közös vállalkozásba kezdenek, és már nem csak munka előtt és után vannak együtt, hanem munkaidőben is. Működhet ez a felállás is, nekem is volt benne részem – nem vált be. Este tizenegykor is a határidős munkákról csevegtünk.
A kis fodrász szalonból régebbről ismertem a férfit, és a kolléganőjét is. Rendszeresen látogattuk őket a fiammal, hajvágásra néha én is beültem hozzájuk. A férfit folyton morózusnak láttam, a nőt szelídnek. Ha spontán bekopogtam, de épp nem dolgozott, elnapoltam a hajvágást. Volt „hivatalos” indokom: lojális vagyok, alaposan dolgozik, ezért nem akarom átengedni a hajamat a jóképű, morcos kollégának. Fogalmam sem volt arról, hogy ez a két ember férj és feleség. Nem volt ennek jele. Sőt, kimértnek tűntek, ritkán szóltak egymáshoz. A férfi oklevelei lógtak a falon, úgy tűnt, övé az üzlet, a nő legfeljebb csak széket bérel a kis helyiségben.
Hajvágásra érkeztem, kivételesen előre bejelentkeztem. Pontos voltam, a nő már várt. Ahogy korábban is, a férfi szinte minden mozdulatát figyelte. Megszoktam, már nem zavart annyira a komor ember fürkésző tekintete, már összetegeződtünk a feleségével (akiről akkor még nem tudtam, hogy a felesége). Mindig volt beszédtémánk, egyidősek a gyerekeink. A nő halk szavú volt, kedves és alapos, centiről centire haladt… Tetszett nekem a munkastílusa. Nem az tűnt fel, hogy lassan dolgozik, hanem az alaposság, amiért megdicsértem többször is.
Péntek volt aznap, mindketten siettünk az iskolába, hogy korán hazavihessük a gyerekeket. A férje (akiről akkor még nem tudtam, hogy a férje) egyre furábban viselkedett. Oda-odalépett hozzánk – vagyis inkább a feleségéhez -, zavarba ejtőn közel, hogy ellenőrizze. Éppen nem volt kuncsaftja, ráért vizslatni minket.
– Mi a lófaszt csinálsz? Szárítsd elő a haját! Így sose végzel – mondta egyszer csak felemelt hangon. Nem különösebben érdekelte a jelenlétem, csak a feladat (a hajam) meg a lassú felesége.
– Már előszárítottam. Nem vizes a haja, habot tettem rá – válaszolta a fodrász-feleség befeszült arcizmokkal, elvékonyodott ajkakkal.
– A kék hajszárítót használd! Az gyorsabban szárít – ripakodott az asszonyra aztán. A nő nem szólt semmit, a fekete hajszárítót lecserélte a kékre. A frizurám már majdnem kész lett, amikor a férfi ismét mellénk lépett. A nő kikapcsolta a hajszárítót és a pasira meredt.
– Mit akarsz már megint?! – kérdezte ingerülten.
– Bazmeg, siet! – válaszolta idegesen a mesterfodrász. Mármint hogy én. Én sietek. Velem érvelt. Micsoda bunkó főnök ez, gondoltam, szerencsétlen alkalmazottat vagy székbérlőt teljesen kicsinálja idegileg. Kuncsaft jelenlétében. Ültem a feszkóban félig vizes hajjal – mégis, mintha egy filmben láttam volna az abszurd jelenetet.
A nő nem szólt. Egy határozott mozdulattal a fejem felett átnyújtotta a kék hajszárítót a mesterfodrásznak, majd felkapta a télikabátját, a táskáját és kirohant a szalonból. Kifele menet odavágta a férjnek, akiről még mindig nem tudtam, hogy a férje:
kiléptem!
Ez nem lehet igaz! Ez a kedves, csendes nő, akivel annyit beszélgettünk a gyerekeinkről, a hülye oktatási rendszerről, kedvenc játékaikról, ételeikről, szó nélkül itt hagy, félig vizes hajjal. Megkértem a mesterfodrászt, gyorsan szárítsa be a hajamat, mert ezek után tényleg sietek.
– Nem jó feleséggel együtt dolgozni – törte meg aztán a kínos csendet. – Mióta mondom neki, hogy keressen magának más helyet!
Este – feltételezem – a mesterfodrász hazament, a feleség meleg vacsorával várta, szeretetéhesen.
Alapító-főszerkesztő
Több mint 20 évet töltöttem az írott média világában újságíróként, szerkesztőként, megyei és országos lapoknál.
Az eletszepitok.hu online életmód magazint 2013-ban hoztam létre.
2018-ban visszatértem eredeti hivatásomhoz, általános és középiskolásokkal foglalkozom. Érdeklődésem középpontjában az élménypedagógia, a tanulásmódszertan, a pályaorientáció, a szociális kompetencia- és a készségfejlesztés áll.
A Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karán diplomáztam, majd az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán végeztem el felsőfokú szakképzést. A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében szereztem mesterdiplomát. Évek óta alkalmazom általános iskolások körében az Igazgyöngy művészeti iskola „Szociális kompetenciafejlesztés vizuális neveléssel” módszertanát.
MÚOSZ-tag vagyok, az Idősügyi és Szociális párbeszéd Szakosztály, valamint a Társadalompolitikai Szakosztály tagja.