„Általában meg sem kérdezik a betegektől, hogy vannak.” Együttérzést az egészségügybe! Páciensnek, gyógyítónak egyaránt szüksége van rá. Interjú Völgyesi Tilda radiográfussal

Ahogy beszélgettünk a hivatalosan radiográfusnak nevezett, CT- és MR-felvételeket készítő Völgyesi Tildával, az jutott eszünkbe, így működik egy angyal. A daganatos betegekkel foglalkozó fiatal lány a 2019-es TEDxYouth@Budapesten kapott lehetőséget egy előadásra. A TED (Technology, Entertainment, Design – Technológia, Szórakoztatás, Dizájn) konferenciák sorozatát jelenti egy nonprofit alapítvány, a Sapling Foundation rendezésében. A szervezők jelszava: „ideas worth spreading”, azaz olyan gondolatok, amelyeket megéri terjeszteni.

Sokára tudtuk összehozni az interjút, és végül este tízkor sikerült. Mennyit dolgozol egy nap, vagy mikor végzel?

Teljes káosz van. Alapvetően délelőtti és délutáni műszakban vagyunk, az előbbi elég jó, mert kettőkor biztosan jön a váltás, viszont az utóbbi el tud húzódni éjjel egy-kettőig is.

Hogy-hogy? Aki négyre jön, olyan későn kerül sorra?

Nem, eleve beírunk időpontokat este 11-re, fél 12-re is, hiszen így is 3-4 hónap várakozási idő van egy-egy vizsgálatra. Furcsa lehet a betegeknek, de jönnek. Mindenhol ez van, Debrecenben, az előző munkahelyemen is így volt, ameddig bírtuk, csináltuk.

Az előadásod lényegében arról szól: mind az egészségügyben dolgozók, mind a betegek érzelmi állapotára erőteljesebben kellene koncentrálni, és nyilván az előbbiből következik az utóbbi. Hogyan alakult ki benned ez a gondolat?

Rengeteg probléma van az egészségügyben, a rendszerbe kerülve ezeket hamar észreveszi az ember, de sok kérdés felsőbb szinteken dől el, így ezekre nem tudok hatni. Azt viszont látom, hogy sokszor azokat a minimális lépéseket sem tesszük meg, amiket pedig lehetne. Persze van oka, egy kimerült, hullafáradt ember nem fog tudni olyan kedvesen bánni a betegekkel, mint kipihent állapotában. Olyan csapatban dolgozom, akik akkor is együttérzők, amikor már félig holtak, de sokszor előfordul, hogy már csak túlélni szeretnénk, amikor csak annyit mondunk: tessék jönni, feküdjön fel, menjünk tovább, haladjunk.

Olyankor mi lehet az a minimum lépés, amit hiányolsz?

Én ilyenkor őszinte vagyok, elmondom a betegnek, hogy bocsánat, de már végem van, nyugodtan kérdezzen, ha elfelejtek valamit mondani, szóljon rám, ha gondja-baja van.

Nem is a kedvesség a fontos, hanem az, hogy érzelmileg támaszt nyújtsunk a nehéz pillanatokban, és ezt sokan nem teszik meg.

Befut hozzánk a beteg, s tőlem kérdezi meg azt, amit az orvostól kéne, hogy műteni fogják, de az sem tudja, mi ez, miért történik. Nekem kell mondanom valamit a legjobb tudásom szerint, nagyon óvatosan, hiszen nem az én dolgom, de szeretném megnyugtatni és minimális szinten elmagyarázni, mi fog vele történni.

Miért tőled kérdeznek?

A műtét előtt azért van szükség képre, mert az alapján tervezik meg a beavatkozást. Rengetegszer omlik össze nálunk a beteg. Volt egy nálam fiatalabb emlődaganatos lány, már pakolt össze, hogy ő megy, ennyi volt, vége, eddig bírta tartani magát, nem lesz műtét, ő inkább meghal, legyen vége. Ilyenkor meg kell érezni, hogyan kell hatékonyan fellépni, hiszen kibírta a kemoterápiát, pedig ilyenkor tönkremegy az ember szervezete, de túlélte, akkor nem hagyhatja pont most abba.

Az MR nem fáj, legfeljebb kellemetlen, miért omlanak össze pont egy ilyen vizsgálatnál?

Az ember mindig akkor omlik össze, amikor érez valami fogékonyságot, amikor megteheti. Szüksége is van rá, hogy néha kiadja magából a feszültséget, aztán felálljon és menjen tovább. Igazából már előtte kérdeztem az illető lánytól, mi a baj, mert láttam rajta, hogy valami nem stimmel, valószínűleg ezért is fakadt ki szívesen. Az ilyen helyzetek emlékeztetnek arra, mennyire fontos odafigyelni. Nekem ugyan van hozzá egy alapkészségem, de sokan nem tudják, mit tegyenek egy ilyen helyzetben, ezért lenne szükség valamiféle képzésre e tekintetben. Én veszem a fáradságot és sokat olvasok az együttérző gyógyításról, alig várom, hogy másnap beérjek és kipróbáljam az új ötleteket, de nem mindenkinek van ideje, energiája utánanézni a módszereknek. Nem hiszem el, hogy például a különböző továbbképzések keretében legalább egy kicsit ne lehetne foglalkozni ezzel. És persze akkor várhatjuk az együttérzést a dolgozóktól, ha néha egy-egy szakember tőlük is megkérdezi, mégis, hogyan bírták az éjszakát harminc beteggel egyedül. Most próbálok szervezni egy ilyen tréninget az osztályunkon. Szerintem mindenkiből azonnal felszínre jönne minden panasz, nem is kellene rá sok idő, már egy csoportos terápia is javítana a helyzeten.

Ha valaki szomorúan omlik össze, könnyebb lehet vigasztalón reagálni, mint arra, aki agresszívan. Pedig az okok ugyanazok. Ilyenkor mit teszel?

Valóban nehéz elviselni, amikor már 12 órája ott vagy, enni meg pisilni is csak sebtében volt időd, és akkor valaki odajön balhézni veled azért, amiről te sem tehetsz. Az ilyenek között is meg lehet érezni, hogy csak a feszültséget adja ki magából ilyen formában, vagy pusztán türelmetlen és nem tud normálisan viselkedni.

Honnan szűröd ezt le?

Megpróbálom elmondani, hogy behoztak a mentővel két embert, őket előbb kellett megvizsgálni, megpróbálom kideríteni, mi juttatta ideáig, hogy beleálljon egy ilyen helyzetbe, megkérem, jöjjön már beljebb és beszéljük meg. Abban a pillanatban már vált, hogy ne haragudjak, ő nem szokott ilyen lenni és ez meg az a baj. De ha azt látod, hogy bármit mondasz, minden rossz, akkor hagyni kell az illetőt.

Daganatos betegekkel foglalkozol. Hogyan birkózol meg azzal, ha egy-egy beteg sorsa jobban megérint, mint a többieké? Sokan elhatárolódnak.

Szerintem ezen a pályán nem teheti meg egy szakember, hogy kimenti magát a helyzetből, mert rossz látni, ahogy a másik szenved. Ha van egy megrázóbb esetem, én is sírok itthon este, természetes, ha megvisel, számomra sokkal nyomasztóbb, ha azt érzem, hogy nem tettem eleget, cserbenhagytam az illetőt. Egy nénit egyszer megkérdeztem, hogy van, mire elsírta magát, hogy két hete halt meg a férje. Fél órán át hallgattam, milyen szuper házassága volt, és hogyan halt meg a Papa, miközben a szomszédból elköltöztek azok, akiket szeretett, és nincs kinek mesélni. Végül mosolyogva köszönt el. Abban a pillanatban nehéz, amikor belevonódsz, de aztán ad egy megnyugvást, hogy te mindent megtettél. Több betegem meghalt már, de mégis úgy érzem, tiszta és nyugodt a lelkem.

Mi a célod az előadással?

Igazából hangot adtam annak, amit minden sorstársam és a betegek is megtapasztalnak. Fel akartam hívni a figyelmet, hogy az ápolónők sem kávéznak, amikor várni kell rájuk, és a kollégákhoz is szólni akartam, hogy a betegek ugyanolyan emberek mint mi, nemcsak futószalagon érkezett vizsgálati tárgyak. De ahhoz, hogy ők jobban tudjanak teljesíteni, tudásra és érzelmi erőre van szükségük. Sokan vannak olyanok, mint én, még többet is törődnek a betegekkel, és látom ahogy nap mint nap kínlódnak ezzel az egésszel, szívvel-lélekkel benne vannak, de közben pusztulnak. Nem akarom önmagam árnyékaként csinálni ezt tíz év múlva, és mindent gyűlölve dolgozni. Nem kellenek ehhez milliárdok, csak egy kis odafigyelés.

Pedig te nem is ápolónő vagy, a te munkád tényleg arra hasonlít, mintha futószalagon szállítanák a vizsgálandó betegeket.

A vizsgálat előtt azért fel kell tennünk néhány gyógyszerre vonatkozó kérdést és kontrasztanyagot is kapnak, tehát van idő velük beszélgetni. Az egyik könyvben olvastam egyszer, hogy általában meg sem kérdezik a betegektől, hogy vannak, mint vannak. Akkor döbbentem rá: én sem szoktam. Azóta már váltottam, és eleinte nagyon szokatlan volt ez a páciensek számára, néztek rám, milyen hátsó szándékom van ezzel kérdéssel. De ezek a kezdeményezések fertőzőek, terjednek. A betegekkel való kapcsolatom elkezdett épülni kifelé is, addig csak jöttek egymás után, most pedig ha bemegyek a váróba, minden sarokból integet valaki.

Egyszóval nemcsak viszi az energiát, az érzelmeket, az erőt a kedvesség, de hozza is?

Abszolút! Szerintem nem is ad semmi más ezen a pályán erőt. Mindig csak tepersz, és akkor sem érsz a végére, mindig el vagy csúszva és erre jön valaki és leordít, hogy miért nem dolgozol, hiába látja a mentőst a fekvőbeteggel melletted. Viszont az simogatja a lelkemet, hogy jön valaki, szóba sem áll senkivel, azonnal engem keres, mert olyan jó volt velem beszélni a múltkor. Így könnyebb bemenni dolgozni, akkor is ha hétfő van és egész hétvégén bent voltál.

Hány beteget vizsgálsz meg egy nap?

Normális napon 20-30-at, nem normális napon 60-70-et.

A kedvesség elég ahhoz, hogy valamennyire segítsük a beteg öngyógyító képességeit, amire az előadásodban utalsz?

Nem is az a fontos, hanem az, hogy bevonjuk őt a saját gyógyulásába. Nem csak odarakjuk elé a gyógyszereket, hogy ezt kell bevenni és ekkor lesz a műtét, hanem el kell neki magyarázni, mi történik vele és miért. Van egy kedvenc gondolatom, már nem tudom, hol olvastam: nem az a dolgunk, hogy kikupáljuk és rendbe tegyük az embereket, hanem az, hogy a gyógyulásuk útjában álló akadályokat eltávolítjuk. A betegek kilencven százaléka, akivel jobban el tudok beszélgetni, tudja, hol, mikor, milyen haraggal vagy fájdalommal nyomorította meg magát lelkileg úgy, hogy összehozta ezt a daganatot. Nem sámánkodásra készülök ezzel, hiszen három hónapos kisgyerekeknek is lehet agydaganata, csak arra szeretnék utalni, hogy a lelket a testtől nem lehet elválasztani. A betegek legalábbis biztosan így gondolkodnak.

Néha nagyon érzéketlenek az egészségügyben dolgozók…

Pont velem történt meg, hogy az egyik barátnőmet műtötték emlődaganattal és mentem be meglátogatni. Üres volt az ágya. Tudtam, hogy már a műtétre vár, kérdeztem a nővért, bevitték-e. Válasz: „Attól függ, hogyan van letakarva az ágy.” Néztem rá, mit tudom én, hogy van letakarva, ott vannak a cuccai. „Ja, ha ott vannak a cuccai, akkor a műtőben van.” Ha akkor nem a harmincéves barátnőmről lett volna szó, akiről sejtettem, hogy nem hal a műtét előtt, hanem a nyolcvanéves nagymamámról, akkor biztos ott halok meg én is a folyosón.

Ő például úgy kapta a diagnózis a daganatról, hogy meg találta kérdezni, rosszindulatú-e. Mire az orvos közölte, persze, hogy rosszindulatú, mit képzel. Ő meg állt ott, megsemmisülve. Mindenkinek van egy ilyen története, azt hiszem, de azért mindenkinek van jó példája is.

Miután te nem diagnosztizálhatsz, feltételezem, rezzenéstelen arccal kell végigcsinálnod a vizsgálatot és elengedned a beteget akkor is, ha látod, iszonyú a baj.

Sokszor előfordul, hogy bejönnek például fiatalok, és mindegy, melyik kollégám van ott, kimegy gyorsan öt percre a wc-be, kisírja magát, majd visszajön tovább vizsgálni. Ha látsz egy ilyet, nyilván megérint is fáj, ezért nem jó, ha nincs semmi időd és segítséged a feldolgozásához. Igen, sajnos tényleg sokszor van, hogy elkacarászok a fiatal beteggel, aztán lepörög a kép előttem és nem bírok visszamenni hozzá azonnal. Nekem nem szabad mondanom semmit, se jót, se rosszat, pedig nyilván nagyon szeretnék tudni a betegek az eredményt. Volt olyan is, hogy engem hívtak fel vizsgálat közben otthonról, mert a nagymamám haldoklott, nyilván elpityeredtem magam, és akkor mondtam is a betegnek, ne aggódjon, ne a saját eredményére gondoljon, én kaptam rossz hírt, nem ő. Ilyen apróságokra is igyekszem figyelni. Például nemrég körülnéztem a váróban, hogy ki vannak dobva oda az ilyen „rákmagazinok”, különböző ősrégi onkológiai szaklapok, és ha valaki itt ül három órát, akkor azt olvassa, mit írtak 2001-ben Amerikában a vastagbéldaganat kockázati tényezőiről. Nyilván érdekli a téma a beteget, de ennek nincs értelme. Hétvégén aztán vettem egy csomó verseskötetet meg tudományos, de közérthetően fogalmazott magazinokat, aztán azt néztem egész nap, hogy olvasgatják, kézbe veszik-e, amiket kiraktam. De ez csak egy példa arra, mennyi mindenre lehetne figyelni.

Ott rontjuk el az egész betegellátási témát, hogy gépként kezeljük az embereket, és a gépet akarjuk megjavítani, pedig mennyivel jobb lenne virágként vagy növényként tekinteni az emberre, akinek csak segíteni kell egy kis földdel, egy kis vízzel, egy kis fénnyel, és rendbe hozza magát. Ez is egy régi gondolat, és ennek a vonalán szeretnék haladni.

A  TEDxYouth@Budapest 2019 előadások videói a TEDxYouth@Budapest weboldalra kerülnek fel. Az aktuális híreket a tedxy.hu weboldalon, illetve a Facebookon lehet nyomon követni.

Fehérváry Krisztina

Zöld Toll-díjas újságíró, szerkesztő

Közel 20 éve dolgozom újságíróként és szerkesztőként, sokáig kulturális vonalon is tevékenykedtem, aztán megtaláltak az ökológiával, megújuló energiával, fenntartható technológiával kapcsolatos témák: ebben igazán megtaláltam önmagam, emberként, újságíróként is – a szakmai elismerések is így értek el. Elsősorban a környezettudatosság érdekel, ezt a kérdéskört olyan szempontból érdemes megközelíteni, amely a hétköznapi embert a leginkább érdekelheti: inkább a gyakorlat, mint az elmélet oldaláról, inkább a megvalósult, működő projekteket ismertetve, mint a távoli jövőbe vesző álmokat. Szeretem bemutatni az embereket, akik megalkotják vagy alkalmazzák az alternatív módszereket, ezenkívül szívesen foglalkozom a közösségeket teremtő, illetve erősítő mozgalmakkal, mint amilyenek a nagyvárosi közösségi kertek vagy a közösségi mezőgazdálkodás… Megtépázott az élet; mindig azt igyekszem átadni, hogy – bármilyen közhelyes is – a szeretet a legfontosabb. Ha azokkal lehetsz, akik szeretnek és akiket szeretsz. És ha erre figyelsz, örülni fogsz a kávénak reggel, az éppen következő évszak jeleinek az utcán, egy mosolynak egy idegentől, az alvó kisgyerekednek vagy annak, hogy jól áll a hajad reggel és nem kell beszárítani… Az élet szép. Tényleg.