„Ez a baba meghalt”
Olvastam valahol egy kérdést:
Kinek a teste?
Nem is tudom hol, plakáton vagy interneten. Láttam egy képet, miszerint New Yorkban rózsaszínbe vonták a középületeket, amikor elfogadták az abortusztörvényt. Mesélte valaki, hogy méreginjekcióval történik és utána meg kell szülni a halott gyereket.
Eszembe jutott a SOTE egyes. Sokat voltam ott, két terhességgel is. Annyi történettel találkoztam, annyiféle nővel… mind törékeny volt. Akkor is, ha negyvenéves igazgatónő volt egy iskolában és a család életét irányította onnan bentről is, pontosan felmérve minden délután, hogy vidéken a kisfia megcsinálta-e a házi feladatát vagy sem. Itt valahogy lányok lettünk újra. Egyszer-kétszer mindenkinél eltört a mécses, akkor is, ha a babájával egyébként minden rendben volt, s csak a biztonság kedvéért fektették be. Be voltunk zárva, mégis itt éreztük magunkat a legnagyobb biztonságban, iszonyú tehetetlenséggel, félelemmel, aggódással telve.
Az élet pedig olyan volt, mint egy leánykollégiumban, annak minden pozitív és negatív oldalával. Volt dráma bőven. Volt egy férj, aki szinte úgy viselkedett, mint egy szülő: bejött, beszélni a többi nővel, hogy tulajdonképpen mi bajuk van az ő feleségével, miért utálják. Aztán megoldódtak ezek is. Sokat nevettünk, nagyon sokat. Beszélgettünk néha éjszakákon át, átjártunk szomszédolni, kaját cseréltünk, csokit, könyveket, filmeket meg főleg a CTG-t, amivel mindennap hallgatni kellett a szívhangot. Kibeszéltük az orvosainkat.
Sokat röhögtünk azon, hogy mindig úgy köszönnek a nőgyógyászok: Csók! Vagy: Csókolom! Akkor is, ha fiatalabb náluk a páciens. Meg mindent többes számban mondanak: „akkor most feküdjünk fel a székre, nyissuk szét a lábunkat.” A legjobban azon nevettünk, hogy valakinek azt mondta a jóképű dokija: „akkor most hagyjuk abba a nemi életünket”.
Olyanok voltunk, mint a gyereklányok. Egyszer nagy sikoltozás volt a szomszéd szobában. Kirohantunk, de csak egy nagyobb fajta bogarat vettek észre a falon. Ott álltak, a falhoz lapulva, sikítozva, nagy hassal, bent az ápolónő tartotta a frontot és terelte ki a bogarat.
Néha megszöktünk, kicsit kimentünk levegőzni. El lehetett volna kérni magunkat, de nagyon macerás volt. Egyszer megpróbáltam: a második terhességem alatt volt a házassági évfordulónk. El akartunk menni vacsorázni, de olyan sokára kaptam engedélyt, hogy nem volt értelme. Így másnap inkább megszöktem. Az ember aztán meg annyira meg tudta szokni, hogy attól félt, ha hazakerül, nem lesz biztonságban.
Számon tartottuk mindenki történetét, a tragédiákat és a sikersztorikat. Volt egy lány, nagyon fiatal, huszonegy-két éves. Naiv, kicsit talán egyszerű, még ártatlan és tiszta. A szürke ötven árnyalatát olvasta, akkor éppen az volt a sláger. Bosszantotta a szöveg minősége, de azt mondta, most már érdekli, hogy ez a hülye csaj végül jól jár-e vagy sem. Az apának nem kellett a gyerek, és azért került be, mert a baba növekedése folyamatosan elmaradt az elvárttól. Hétről-hétre egyre aggasztóbb volt a helyzet, egyre nőtt a távolság a a baba méretei és a standard centik meg grammok között. Eleinte még reménykedett, hogy majd behozza valahogy, és aztán hétről-hétre kellett elengednie ezt a reményt. Kislány volt még. Végül kiderült, hogy valami nagyon komoly szívprobléma van.
Össze-vissza értelmezik a magyar törvényt is a médiában, de a valóságban a 24. hét után az orvosok nem akartak tenni semmit, az mondták neki, várjon: előbb-utóbb megindul a szülés magától, és odakint meghal a baba. Így lesz vége.
Kérte, hogy akkor ne kelljen ctg-t csinálni mindennap, belepusztul a szívhangot hallgatni. De valamennyire csak muszáj volt. A lány veszekedett, az orvosok rosszul reagáltak, végül hazament vidékre. Várni ott is tud.
A szülőszoba olyan volt a képzeletünkben, mint valami szent hely, annyira vágytunk oda.
Egyébként egyszemélyes helyiségek sorban, az elején egy nagyobb, sok ággyal de azt nem igazán használják, csak ha valami front hatására tömegesen indul meg szülés, és már minden helyiség tele. A sor végén, leghátul van egy háromágyas szoba, olyanoknak, mint néhányan voltunk, én is, az első terhességem végén.
Én ilyen helyzetekben eleinte mindig nagyon naiv vagyok. Még az első hetekben előfordult, hogy azt mondta a doki: nehezen találja a szívhangot, ezért szedjek hormont. Végül mégis véreztem, akkor voltam bent először huzamosabb ideig. A 38. héten, amikor nem találták a szívhangot, erre az esetre gondoltam, hogy biztosan megint meg kell keresni, de majd meglesz. Lassan értettem meg, mi történik körülöttem. Végül az osztályvezető mondta, a szemembe nézve, nem bántóan, csak egyenesen:
ez a baba meghalt.
Amikor kimehettem a férjemhez. Nem ezt mondtam, csak azt: nem találják a szívhangot. De ő tudta ennyiből is. Ide-oda mentünk, behívtak, kiengedtek, át kellett öltöznöm, sokat várnom. Jó, hogy vasárnap este volt, alig lézengett a folyosón valaki. Volt egy igazi nagy zokogásom is, taknyos-könnyes, amitől egy kicsit megkönnyebbültem, aztán reálisabb lettem.
Azután vittek az utolsó szobába. Nem tudtam, hogy itt a többiek is hozzám hasonlóak – egy órával azelőttig még azt sem tudtam, hogy ilyen a világon előfordulhat egyáltalán. Szóval lefeküdtem és hátat fordítottam mindenkinek, úgy éreztem, ebben a pillanatban most ezt igazán megengedhetem magamnak. Nézegettem a felszerelt falat, amin egy fülhallgató is volt, gondolom, arra az esetre, ha a szülő kismama megnyugtató zenére vágyna.
Nagyon szomorú látvány volt, hogy én olyan vagyok, akinek a szülés nem az élet ünnepe.
Úgy éreztem, egy üvegfal választ el az egész világtól. Utána még sokáig nem szerettem zenét hallani: vagy iszonyúan szomorú volt, vagy irreálisan kirakatszerű.
Aztán valakinek a férje odajött egy takaróval, hogy nincs-e szükségem rá, akkor jutott eszembe, hogy egy szál kórházi köpenyben nyilván mindenem kilátszik így, magzati pózban, felhúzott lábakkal. Rögtön be is mutatkozott, gyorsan hozzáfűzve, hogy az ő babájuk is meghalt. Később én is megtanultam, ha valakivel összefutottam, akivel ez történt: rögtön elmondod, hogy sorstárs vagy, és a másik máris megkönnyebbül. Nem öröm ez, csak közvetlenebb lesz az ember, nem kell elhatárolódnia a te feltételezett boldogságodtól.
Egy lánnyal voltam így később, már a második terhességében indult meg a szülés a 26. héten, senki nem tudta, miért, de a babák nem élték túl. Amikor a 11. héten megismertük egymást, még mindketten boldogok voltunk. Amikor később hívtam, sosem vette fel, végül írt egy sms-t, hogy ezt a babát is elvesztette. Akkor rögtön válaszoltam, mi a helyzet velem: így újra beszélgetni kezdtünk.
A férjhez tartozó feleség aztán sokáig kínlódott. Már két napja vajúdott, amit különböző módszerekkel igyekeztek segíteni, eredménytelenül. Arra ugyanis nem könnyű rávenni a testet, hogy beindítsa azt, aminek még nincs itt az ideje. A teste, úgy látszik, nem tudott arról, amiről az agyát már tájékoztatták. Kérte a császárt, mondván, hogy ez a harmadik gyerek, és nem lesz több. De ez nagy műtét, ha nem él a baba, akkor védhetetlenül felesleges. Ilyenkor nincs mese, szülni kell. Később aztán egy darabig egymást kísértük azon az úton, amin valahogy az ember végighalad, mert hát nem tehet mást, és a végén megbékél azzal, amivel muszáj. Ők örökbe fogadtak egy kislányt.
Az én vajúdásom rendben folyt, a férjemet is beengedték, járkáltam, ahogy korábban olvastam, hogy ez segít. Mint egy jó kislány, mindent megtettem és elkövettem, amit mondtak, és meg is dicsértek érte, örültek, hogy nem hisztizek. Cél nélkül, a semmiért, de haladtam előre az úton. Az orvosom már úton van, tájékoztatott valaki, mintha ez valami jó hír lenne. Gondolom, szeretett volna valami jót is mondani, és olyan kedvesek voltak, hálát akartam mutatni, de nem értettem, mit számít ez, végül is tökmindegy, itt van-e az orvos.
Szépen tágultam, így aztán adhattak egy rakat fájdalomcsillapítót, hiszen a gyerek életét nem kellett védeni, legalább ne szenvedjek. Ez gyakorlatilag elaltatott, meg kellett kérnem a férjem, hogy ne simogasson, mert azzal felébreszt. A görcs, ami fokozódott és enyhült, valahogy ott volt, de messze tőlem. Ha felébresztettek, mindig közelebb jött.
Aztán összeszedtek, közölték, hogy most nekifogunk, nem lesz könnyű, mert nem tud segíteni a baba, készüljek fel. Ők is felkészültek, az orvosom feltette az egyik lábát valahova a szülőalkalmatosság szélére, úgy állt ott, teljes férfi valójában, tényleg nekigyürkőzött. Az első tolási szakaszban nem jól lélegeztem, a kettő között elmagyarázták, hogyan kell, másodszorra már rendben volt, a harmadikra ki is jött. Volt végig egy titkos reményem, hogy talán mindenki téved, az egész SOTE rosszul gondolja, és amikor megszülöm, felsír, csoda történik.
Könnyű szülés volt, többször is elmondták. Ilyenkor mindig az egész értelmetlensége erősödött fel bennem. Nem néztük meg. A férjem végigtúrta közben a netet – az okostelefon előnyei -, és arra jutott, hogy könnyebb feldolgozni, ha nincs igazán emlék róla. Én abban a pillanatban úgy voltam vele, hogyha vége a világnak, akkor tökmindegy, hogyan zajlik ez le.
Később persze iszonyúan szenvedtem, az az abszurd érzésem támadt, megérdemelte volna, hogy megnézzem. Akkor úgy éreztem, hogy semmit nem tehetek érte anyaként, nem védhetem meg ott, ahol van, legalább megnézhettem volna.
Idővel elmúlik az őrjítő fájdalom, egy kicsi marad meg belőle örökre, hogy van egy gyerekem az égben, meg egy itt a karomban, de ha kérdezik, csak az utóbbit mondom. A gondolat, hogy egyszer találkozhatok vele a halálom után, annyira jól hangzik, hogy túlságosan is: ezután sokáig a világ összes vallása mesének tűnt, amit az emberek találtak ki magukat vigasztalgatni. Ma sem hiszek, legföljebb remélek.
Aztán jött a placenta. Kiderült, hogy a köldökzsinór volt az oka az egésznek, nagyon kevés Wharton-kocsonya védte rajta az ereket. Megszorulhatott valahol, amikor már nem volt hely. Valamikor tizenkét órával azelőtt, hajnalban, miközben aludtam. Miközben nem sejtettem, hogy a testemben egy másik test haláltusát vív.
A szülés után felkísértek. Fent is volt olyan szoba, mint odalent. És ott kiderült, hogy a pokolnak vannak sokkal mélyebb bugyrai is. Két lányt hozott össze a sors – vagy a nagy számok törvénye és a SOTE láthatatlan kezei -, akik a 24. hét előtt nem sokkal szembesültek egy-egy nehéz diagnózissal: az egyik magzatnak a tüdeje teljesen hiányzott, a másiknak pedig olyan súlyos szívproblémája volt, hogy az orvosok azt tanácsolták, szakítsa meg a terhességet. De a döntést neki kellett meghoznia. Napokon keresztül folyamatosan vajúdtak és szenvedtek, nyomták beléjük a hormonokat, rendszeresen. Az egyik lánynak volt egy mozdulata, megmaradt bennem, ahogy menekülni próbált a fájdalom elől, valahova az ágy meg a szoba alkotta sarokba. Az mondta: az a szörnyű, hogy mozog a gyerek.
Soha többé nem szültem. Lett azóta gyerekem, vele voltam bent két hónapot a SOTE-n, de a császár mellett döntött az orvos, mert az biztonságosabb. Az eszemmel én is felfogtam ezt, csak meg kellett magammal küzdenem, hogy nem hoztam a világra élő gyereket, csak holtat. Hogy nem tudom ezt az élményt jóvátenni, helyretenni. Hogy nekem nem lehet ünnep a szülés.
Ha arra gondolok, hogy valaki ezt önként választja, és nem megtörténik vele, legszívesebben ölbe kapnám és megölelném, mint egy kislányt. Kinek a teste? Mindkettejük testével történik. De az egyikük majd tovább él. És öregszik. Érettebb, tapasztaltabb, gazdagabb lesz, a személyisége. S mi lesz akkor, egyszer, ha később mást gondol?
– FK –
2011-ben kezdődött a történetem. Online magazinként 2013 óta létezem. Igyekszem kreatívan, tartalmi és stílusbeli következetességgel élni az alkotói szabadságommal.
