Igaz szívvel. Egy valósághű film arról, milyen járványban élni

Mostanában szokás „járványos” filmeket nézni, mi most egy nem tipikusan járványos filmet ajánlunk: nem akciófilm, amiben mindenki pillanatok alatt megfertőződik, apokalipszis közeleg, hanem inkább a valóság: valami évekig húzódó, csendes fenyegetettség, ami néha nagyon közelről talál el, néha távolinak tűnik, de akkor is a mindennapjaink része. Persze, az Igaz szívvel azért is valóságos, mert valódi történetet dolgoz fel, az AIDS első néhány évéből.

Mivel azonban ez egy igazán jól film, ez inkább csak a témája – akárcsak a homoszexualitás -, nagyon jól szól életről és halálról, szerelemről, betegségről, az emberi reakciókról. A történelmi szempontból is érdekes történetbe ágyazva sokszor meglepően tömör és nyers őszinteséggel villan fel egy-egy jelenet, amibe egy egész családtörténet, jellem- és helyzetrajz sűrűsödik. S persze arról is szól, ki mennyire normális, ilyen értelemben az eredeti cím, „The normal heart” sokkal kifejezőbb.

Habár ez nem egészen azt érzékelteti, amire gondolna az ember: inkább azt, hogy a főhős az egyetlen, aki normálisan reagál egy olyan szituációra, amire mindenki más nem normális választ ad, a hivatalos szervek és a melegjogi szervezet többi tagja is, különböző okokból. Ugyanakkor a film azt is jól ábrázolja, hogy a szerelemben, a betegápolásban, a gyászban, a vitában, jóban és rosszban, akármiben, ugyanúgy viselkedik mindenki. Tudjuk ezt a fejünkkel, de azért itt látjuk is.

S ebben a filmben éreztük először megfogalmazva, milyen a valóságban az, hogy járvány van, hogy mi is az a járványos időszak voltaképpen: egy ember ül az íróasztala mögött, dolgozik, zajlik az élete, de rendre kap egy telefont egy halálhírrel, az ismeretségi és baráti körének tagjai fogynak. A vírus nem egy roham és harc, egy heves és gyors valami, inkább egy láthatatlan, megfoghatatlan, ködszerű ellenség, ami ott van a mindennapokban éveken keresztül, lassan pusztít és a legalapvetőbb emberi helyzetekben jelent fenyegetettséget, kérdőjeleket. Az, hogy valaki merjen-e szeretkezni azzal, akibe szerelmes, lényegében véve pont olyan árnyékot vet a szívre, mint az, amikor én odaengedem magamat és a gyerekemet a nagyszülőkhöz és a dédszülőkhöz, amikor megölelelnek és megpuszilnak azok, akik számára veszélyt jelenthetek. Nem múlik el érintés, hogy az aggodalom ne villannna fel a fejünkben.

Ez a körülmény a 2014-es tévéfilmnek különös aktualitást ad, de alapvetően is erős film, mert az élet olyan, nehéz pillanatait ábrázolja, amit kevés moziban látni. Amikor egy tökéletesen berendezett, modern lakásban valaki lecseréli a falhoz színben illő, dizájn ágyneműt egy másikra, mert az előző véres, gennyes, fekáliás vagy akármilyenes lett, az a kép ritka érzékletesen sűríti a haldoklás és betegápolás állapotát: egy nem várt és lehetetlennek tűnő helyzet, amelyben egy fiatal ember haldoklik és a szerelme otthon ápolja. A lepedőn megkérdőjeleződik minden evilági hívság, anyagi érték, beszűkül az élet, az egész világ egy darab ágyra, elválik a lényeges a lényegtelentől.

Szintén erős jelenetsor az egyik szereplő halála után a holttest kiadása, kezelése, hamvasztása: a film közege a new yorki művészélet krémje, egy arisztokratikus megjelenésű anyát és egy nem kevésbé arisztokratikus szeretőt látunk abszurd és méltatlan helyzetben gyászolni, a megjelenítés pedig nagyon tömör és expresszív. Egy szertartáson elhangzik az az összegző mondat is, hogy egy egész művészgeneráció veszett oda a nyolcvanas években, soha meg nem írt könyvekkel, el nem énekelt dalokkal, be nem mutatott filmek és balettek sokaságával lettünk szegényebbek.

A történet eredetileg egy dráma volt, amit Larry Kramer saját élményei alapján írt – elég frissen, 1985-ben – önmagáról mintázva a főhőst, mind a melegjogi tevékenységet, mind számos magánéleti szálat tekintve, így a bátyjával való kapcsolatát is ábrázolva. Ugyanakkor a filmben megjelenő szerelmi szál és a szerető haldoklása fiktív. Kramert egyébként 1988-ban diagnosztizálták AIDS-szel, de magas kort ért meg, halála előtt éppen a COVID-19 járvány is elérte, ami egy új színdarab megírására ösztönözte. Ezt azonban nem sikerült befejeznie. A darab nagyon sikeres volt a maga idejében, aztán 2011-ben is befutott a Broadwayn, ezután kapta fel a HBO és forgatott belőle filmet.

hirdetés
0 válaszok

Ide írhatod a véleményed!

Want to join the discussion?
Feel free to contribute!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tizenkilenc − kilenc =

hirdetés